A legtöbb ember számára egyszerű kérdés, férfi vagy nő, olyasmi, ami már születés előtt eldől, innentől kezdve nincs számára kérdés. Egyre népesebb azoknak a tábora, akik arra helyezik a hangsúlyt, nemcsak biológiai nem létezik, hanem társadalmi nem is, ami azt jelenti, a társadalomban férfiként vagy nőként jelenünk-e meg, melyik nem kulturálisan előírt szabályrendszerébe illeszkedünk jobban. És van valamilyen identitásunk is, azaz, hogy férfinak vagy nőnek tartjuk-e magunkat, esetleg elvetjük ezeket a kategóriákat, mondván, ezek csak címkék.
Az utóbbi időben sokak kedélyeit a „szakállas nőként” emlegetett Conchita Wurst borzolta fel. Sokakat zavart, hogy valaki, aki eredetileg férfi, mégis nőként jelenik meg, majd magára ölt egy olyan külső jegyet - szakáll -, ami épp a férfiak sajátja. Míg mások szerint nincs is olyan, hogy „eredetileg férfi”, hiszen férfinek vagy nőnek lenni identitás kérdése, ahogy az is a személyes szabadságba tartozik, milyen külsővel érzi magát jól az ember. Hogy mit gondolunk a nemekről: mit jelent férfinak, nőnek lenni, a gyermeknevelésben is megjelenik.
Ez az egész kérdéskör két alapvető emberi szükségletet érint, talán ezért is alakulnak ki olykor heves viták a témában. Az egyik a biztonság. Szeretjük, ha vannak biztonságos támpontok a világban, ha legalább néhány dolog egyértelmű, ha, amennyire lehetséges, rend van. Ez szükséges, hogy értsük a világot, hogy átlássuk az emberi viszonyokat, hogy legalább valamennyire egy nyelvet beszéljünk. Aki számára hangsúlyos a hagyományos nemi szerepek tiszteletben tartása, abból indul ki, ha tudjuk, mi a szerepünk férfiként, illetve nőként, az segíti az eligazodást, a kommunikációt, a súrlódásmentes együttélést. Lehet tudni, mit várunk egymástól, mire számítsunk egymástól.
A másik, hasonlóan tiszteletre méltó érték a szabadság. Akik amellett vannak, ne tartozzanak határozott elvárások, korlátok a nemekhez, úgy vélik, a társadalmi elvárások túlzott erőltetése csökkenti az egyén mozgásterét.
A kérdés kényesebb része az, hogy mi számít túlzottnak. Az már korlátozás, vagy a józan ész szabta határ, ha a kisfiút nem engedjük szoknyában oviba? Valaki azt mondta, szeretné „nemsemlegesen” nevelni a gyerekét, ami bizonyára olyasmit jelent, hogy nem tipikusan fiús vagy lányos játékokat fog nekik venni, nem feltétlenül kékbe, rózsaszínbe öltözteti őt, és egyáltalán, nem fog semmilyen módon megjelenni a nevelésében, hogy milyen nemű. Hogy melyik oldalnak van igaza, nem célom eldönteni, van azonban néhány szempont, amit érdemes a téma kapcsán figyelembe venni.
Ne csak elvek alapján neveljünk!
Vannak normáink, melyek meghatározzák személységünket, megjelennek tetteinkben, nevelésünkben. Ilyen értelemben persze az elveink alapján nevelünk, és ez így helyes, így vagyunk önazonosak. De ne váljon egy elmélet fontosabbá, mint a gyerek, a realitás! Más szavakkal: legyünk rugalmasak! Lehet, hogy a klasszikus nemi szerepek hívei vagyunk, de ha a kisfiú fel akarja próbálni a magassarkúnkat, ne vízionáljuk egy konfliktusos nemi identitású ember jövőjét magunk elé, és ne kezdjük rémülten biztatni, hogy inkább apa vagány túrabakancsát próbálgassa! Nem ezen múlik, rendben lesz-e a nemi identitása. A szexuális orientációnak, azaz, hogy meleg lesz vagy heteroszexuális, pedig végképp semmi köze az egészhez.
Ugyanakkor az sem a gyerek igényeiről szól, hanem a mi elvi álláspontunk kielégítéséről, ha a babázó kislányt csak azért buzdítjuk dömperezésre, hogy kellően nemsemleges legyen a nevelése. Igen, lehet, hogy azért babázik, mert a rokonok egy kislánynak inkább vesznek ilyen játékot, és lehet, hogy „fiús” játékokkal is ugyanolyan jól ellenne, de semmi okunk feltételezni, hogy boldogtalanabb ember lesz, ha a nemi szerepével egyező játékokkal játszik, mintha nem.
Tegyünk különbséget aközött, ami árt, és aközött, ami megerősíti!
Ha a kisfiunk azzal jön haza az óvodából, hogy a lányok buták, mert folyton sírnak, akkor érdemes árnyalnunk ezt a gondolatot, ahogy azt is, hogy a lányunk szerint minden fiú erőszakos, ezért utálja őket. És persze óvakodjunk az olyan mondatoktól, mikor mi magunk használjuk fel a másik nemet szitokszóként, elrettentő példaként. Például, hogy így csak egy kislány nyafog, vagy egy lány nem beszél ilyen csúnyán. Nem azon múlik, jót tett vagy rosszat, hogy milyen nemű, és az sem szerencsés, ha előítéleteket táplálunk a másik nemmel szemben, mert ezzel végső soron saját gyerekünknek ártunk.
Akár belső indíttatásból, akár a kultúra hatására, de a fiúk szeretik próbálgatni, megélni férfi identitásukat, a lányok a nőit, és a szülőnek igenis feladata ebben az igényben partnernek lenni. Ha apa és fia büszkén mondja, most „fiúprogramra” mennek, az anya ne ciccegjen gúnyosan, hanem, ha szívből jön, mondja, hogy „az igen!”, ha nem jön szívből, egy „érezzétek jól magatokat” is megteszi.
Lehet, hogy a szülő szerint a nemek, és annak megélése nem olyan fontos, de ha a gyermeknek igen, akkor tükrözze vissza őt ebben is! A tükör előtt magát illegető lányt pedig dicsérje meg, hogy csinos, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy kifejtse nézetét arról, az észbeli képességek mennyivel fontosabbak, mint a külső.
Lehet, hogy az egyik szülőnek a felvázolt helyzetekben büszkén dagad a melle, és örül, hogy a gyermek nemi fejlődése az egészséges irányban halad, míg a másik szülő fején az fut át, ezt a hülyeséget az oviban szedte fel, tőle ilyet biztos nem tanult. Teljesen mindegy, legyen prioritása a gyerekhez, az élményeihez való csatlakozásnak az egyéb gondolatainkhoz, elveinkhez képest!
