Nem csak a szokásokat hozzuk otthonról, hanem tudattalan üzeneteket is, amik elgáncsolhatják a próbálkozásainkat. A kövérség védőpajzs és ürügy is.
Általános tapasztalata a túlsúlyos gyerekekkel foglalkozó pedagógusoknak, terapeutáknak, hogy mikor a szülővel való találkozásra kerül a sor, látják, a leggyakoribb esetben mindkét szülő jelentős súlyfelesleget hordoz, az a kivétel, ha nem.
Lehetnek ennek genetikai okai is, és nyilvánvaló, hogy a másik fő ok az életmódban keresendő, hiszen ugyanazt eszi a gyermek és a szülő: ha az a menü túl sok kalóriát tartalmaz, akkor persze, hogy mindenki túlsúlyos lesz a családban. Ahogy az is magától értetődik, hogy az életvitelt is a szülőtől tanulja a gyermek: ha abban a családban inkább pihennek TV-zéssel, mint sétával, a hétvégét pedig szívesebben töltik a plázában, mint a hegyekben, akkor továbbadódnak az egészségtelen szokások szülőről gyerekre.
De szóba jönnek más, kevésbé egyértelmű, lélektani magyarázatok is, olyan rejtett üzenetek, amiket tudta nélkül szintén továbbad a szülő a gyermeknek. Ezek azért fontosak, mert mikor a kamasz, majd felnőtt szakítana addigi megszokott életével annak érdekében, hogy leadja feleslegét, dönthet úgy, hogy máshogy fog étkezni, és megváltoztathatja szokásait is, de ezekkel a tudattalan üzenetekkel sokkal nehezebb leszámolni. Gyakran ezek gáncsolják el a legkitartóbb, legmotiváltabb emberek próbálkozásait is.
Nem én uralom az életem
Tegyük fel, hogy valaki észreveszi, felszedett pár kilót, jó lenne leadni. Ha racionálisan nézzük, ez nem heroikus vállalkozás, már az is eredményre vezet, ha ugyanazt eszi az ember, csak egy kicsit kevesebbet. Vagy végiggondolja, vannak-e szerencsétlen szokásai, és rájön, hogy könnyedén le tud mondani a leves mellé elfogyasztott kenyérről és a kávéhoz elrágcsált kekszről. Ha valaki hisz abban, hogy képes hatást gyakorolni saját életére, és hogy a döntései befolyásolják, mi történik vele, megtalálja a józan, az életébe beilleszthető, nem túlzó megoldásokat.
Ha viszont a tehetetlenség az alapélmény, amit elsajátít az ember a szocializációja során, abba a csapdába eshet, hogy vagy bele sem mer vágni a változtatásba, vagy kivitelezhetetlen életmódváltást talál ki, mi szerint másnaptól csak csírákat és magvakat eszik, és görkorcsolyán jár mindenhova, amit addig nem tett soha.
Ebben benne rejlik a hiedelem „ahhoz, hogy valami sikerüljön, először másik emberré kell válnom”. Azaz ő maga, jelenlegi állapotában nem tudja véghezvinni a célt. Azt a mintát, hogy a problémák kezelhetők-e, először otthon látja az ember, azt sajátítja el, ahogy a szülei hozzáállnak a kihívásokhoz, feladatokhoz.
Ha nem eszem, nem szeretem magam
Az étel lehet a szeretet kifejeződése, ez rendben is van. Sütünk a szívesen látott vendégnek, az ünnepeknek is fontos része a közös étkezés. Azonban túlzóvá is válhat a családban az étel szerepe a kommunikációban. Ha édességgel vigasztaljuk, jutalmazzuk a gyereket, és ami talán még fontosabb, saját magunkat, megtanulja a csemete, hogy az étel a legjobb módja, hogy az ember megmelengesse a szívét.
Az egyszerű mintaadásnál szomorúbb, mikor ez érzelmi nélkülözéssel is társul, a bátorító szavak, ölelések hiányoznak, az étel okozta öröm pótolja az érzelmi melegséget. Nehéz ettől elszakadni felnőttként, mert az ilyen ember számára az, hogy valamit megvon a szájától, azt jelenti, hogy a szeretetet vonja meg önmagától. A mértéktartás önbüntetéssel egyenlő, az örömteli falatozással a lelkét simogatja, a külvilág sebeit gyógyítja.
Ahhoz, hogy ezen változtasson az ember, komoly önismereti munka szükséges: elgyászolni a régi veszteségeket, és stabilabb önértékelést kialakítani, amikor már nem a csokitortán múlik, szeretem-e magam.
Kövérnek lenni biztonságosabb
A háj védőpajzs és ürügy is lehet sok mindenre, amitől félünk. Például a szexualitás és az intimitás elkerülésére. Ahogy az anorexiás nő a soványságával tünteti el nemiségét, hiszen nincs melle, feneke, idővel menzesze sem, úgy a kövér ember is láthatatlanná teszi eredeti alakját. Ami után talán megfordulnának az utcán, és ez a saját nemiségével zavarban lévő ember számára kezelhetetlenül kínos élmény.
Sok kamasz, vagy akár felnőtt a párkapcsolat elodázására is használják a túlsúlyt, mondván: „akarnék én kapcsolatot, de előbb le kell adnom pár kilót, akkor majd merek ismerkedni, most még önbizalomhiányban szenvedek”. Csakhogy a súly itt nem ok, hanem okozat, azért van szükség rá, hogy addig is ne kelljen ismerkedni, ami intimitással járna, meg kellene nyílni. Hogy ez miért ijesztő valaki számára, messzire vezet, de végső soron azért, mert nem tartja magát szerethetőnek.
Van, aki általában, az emberi kapcsolatok elkerülésére használja a túlsúlyt, akár már gyermekkorban, hiszen így inkább nem megy a többiekkel strandra, mert nem akar vetkőzni, kirándulni sem, mert hamar kifárad, táborozni sem, mert mások előtt kellene öltözni. Természetesen ezek nem szándékos ürügyek, és a gyerek, a kamasz szenved tőle. De valamiért úgy érzi, nem tudja kezelni nemiségét, vagy sérülékenynek éli meg magát a közeli kapcsolatokban.
Természetesen ezek a tapasztalatok módosíthatók, de kevés ehhez az egyszerű elhatározás. A sérülések, amik kapcsolatokban keletkeznek, kapcsolatokban is gyógyulnak. Minél korábban jön a korrigáló tapasztalat, annál jobb, nem a párkapcsolattól érdemes ezt várni, mert mire oda jut az ember, már kialakult a viszonya a világgal, önmagával, így a sérült ember nehezebben nyit a másik felé. Persze, felnőttkorban is változunk, ehhez fontos a nyitottság, hogy az ember meglássa, lehetséges másképp is viszonyulni az embernek a saját testéhez, kapcsolataihoz, mint eddig tette.
