Mielőtt megszületne az első gyerek, a legtöbben úgy képzelik, ha fáradtságosan, hosszú idő alatt is, de át fogják adni azokat az értékeket a csemetének, amik nekik, a szülőknek fontosak. Legyen ez az udvariasság, kitartás, egészséges életmód, kedvesség vagy bármi egyéb. Valószínűleg van valamiféle elképzelés a család életritmusáról is, és ezzel kapcsolatban is úgy gondolkodnak a szülők, hogy előbb-utóbb sikerül elérni, hogy alkalmazkodjon hozzá a gyermek.
Aztán az a tapasztalat, hogy ezeknek a céloknak egy része könnyedén megvalósul, más dolgok viszont szinte keresztülvihetetlennek tűnnek. Ilyenkor felmerül a kérdés: meddig érdemes erősködni, vajon gyengeség-e a szülők részéről, ha engednek, és alkalmazkodnak a gyerekhez? És: ez az első lépés a lejtőn, aminek a végén a teljes káosz várja a családot, vagy ésszerű döntés, ami mindenki életét megkönnyíti?
Noémi szerint rend a lelke mindennek. Az ember ebédidőben eszik, kisgyereknek este nyolckor ágyban a helye, emellett a csúszdán fenékkel csúszik le az ember, nem hason, és általában: mindent a megszokott, racionális vagy legalábbis hagyományos módon teszünk. Számított rá, hogy fáradtságos feladat lesz a gyermeknevelés, de az meglepte, hogy a csemete - érzése szerint - mindent másképp csinálna, mint ahogy az „természetes”.
Vagy természetesnek tűnik neki, hiszen ő úgy szokta meg, úgy tanulta. Így aztán zavarba ejtő, hogy Csenge imád csúszdázni, de csakis hason, ha Noémi megfordítaná, sikít, éjfél előtt nem alszik, enni pedig akkor eszik, ha megéhezik, nem pedig amikor eljön az étkezés ideje a család számára. Erre sok szülő azt mondaná, miért merül ez fel problémaként: csússzon, ahogy jólesik, egyen, aludjon, ahogy jól esik. De Noémi rosszérzését csak növeli, ha valaki értetlenkedéssel fogadja feszültségét.
Érthető Noémi rosszérzése: anélkül, hogy észrevennénk, számtalan eszközt alkalmazunk biztonságérzetünk fenntartására, és önértékelésünk megőrzésére. Abban, hogy biztonságban érezzük magunkat, szerepe van a rendnek. Nagyok az egyéni különbségek abban, hogy kinek milyen fokú állandóság jelent megnyugtató kiszámíthatóságot. Az ennél sokkal nagyobb változatosság nyugtalanító, kaotikus, a sokkal merevebb rend pedig frusztráló, megbilincselő.
Gondoljunk arra, amilyen lakásban az egyik ember jól érzi magát, az a másik ember számára rideg múzeum, vagy ellenkezőleg: kupleráj. Csakhogy a rendnek, állandóságnak ez az igényszintje veleszületett alapokkal is rendelkezik, nemcsak nevelés kérdése. Egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek komfortzónája ott van, ahol a szülőé.
Cifrázza a képet, hogy a szokások fenntartásának olyan szerepe is van, hogy indirekten megtámogatja az önbizalmunkat. Egyszerűen fogalmazva, lelkünk mélyén azt gondoljuk, azért tesszük úgy a dolgokat, ahogy, mert így helyes, akik pedig másképp teszik, rosszul járnak el. Nem mindenki gondolkodik így, de ha valaki azt érzi, különösen erős feszültséget kelt benne, ha valaki megkérdőjelezi tetteit, sejtheti, hogy nála ilyen szerepe is van a szokásoknak.
Noémit is zavarta, hogy egyszer csak meg kell kérdeznie magától (és mások megkérdezik tőle): miért is baj ez vagy az, miért is ne lehetne úgy csinálni? Addigi életében azt gondolta, erény, hogy úgy viszi a mindennapjait, ahogy kell, ahogy illik. És azt is gondolta, a jó anyaság egyik mértéke, hogy a gyermek is jól szocializált emberré válik, ami az elvárásokhoz való alkalmazkodást jelenti. Aztán belefáradt, hogy az élet minden területén megpróbálja megformálni, átgyúrni Csengét, aki jókedvű, kedves gyerek volt, de kitartóan ellenállt ezeknek a törekvéseknek.
Elsőként az segített Noéminek, amikor képes volt úgy tekinteni az alternatív megoldásokra, mint nem ellene irányuló merényletekre, hanem egyszerűen annak jeleire, hogy Csenge egy másik személyiség másfajta preferenciákkal. De igazán akkor kezdte magát jól érezni, amikor meglátta mindennek a szépségét, úgy tudott ránézni gyerekére, mert egy nyaralás során az addig ismeretlen országra: nyitott kíváncsisággal.
Ugyanez a látásmódbeli különbség mutatkozott meg akkor is, mikor Bálint, a felső tagozatos tanár és az osztályát korábban vivő tanító beszélgetésében szóba került Bálint egyik kedvenc tanítványa. Ő élénknek, okosnak, autonóm személyiségnek ismerte meg a gyermeket, aki megmondja véleményét. Nem kertel, nem játssza meg magát. Ezt Bálint értéknek találta, élvezte a gyermekkel való közös munkát. Épp ezért meglehetősen elcsodálkozott, mikor kiderült, hogy korábbi tanítója két lábon járó problémaként tekint rá, és sóhajtozva beszéli el, mennyit töprengett, hogyan regulázza meg a többiek közé nem kellőképp beilleszkedő fiút.
Félreértés ne essék: nevelni, formálni, bizonyos helyzetekben szófogadást követelni kell. Nyilván nemcsak a környezettől várható alkalmazkodás, ez kölcsönös dolog. De sok örömtől fosztja meg magát, aki csak ebből a nézőpontból figyeli a gyermeket: megformálandó anyagként, akit be kell illeszteni a társadalmi rendbe.
