Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az apa nem fogja megérni a lánya esküvőjét. Ezért most kísérte oltár elé, hogy együtt megélhessék ezt. Kicsit nehezen emészthető, de nagyon megható.
Josie Zetz még csak 11 éves és jelen pillanatban nem tervez esküvőt, még vőlegény sincs a láthatáron. Apja mégis az oltár elé kísérte a menyasszonyi ruhába öltözött kislányt egy fotósorozat kedvéért. Az oltárnál valódi lelkipásztor várta őket, aki ünnepélyesen „apuka és kislányá”-vá nyilvánította a párost. És miért volt minderre szükség? Josie édesapja, Jim Zetz hasnyálmirigyrákban szenved, és szinte biztos, hogy nem fogja megérni kislánya valódi esküvőjét, azaz nem lesz képes az oltár elé kísérni.
Így azonban Josie emlékei és fotói között szerepelhet egy oltár elé kísérős jelenet. A fényképek és a fotósorozatból összeállított videó felkavaró, megható, zavarbaejtő.
Meglepetés-szülinap az oltár előtt
A Zetz család családi fotókat szeretett volna készíttetni a kislány születésnapja alkalmával, és a súlyos és végstádiumú betegek fotózásával is foglalkozó Lindsay Villatoro-t kérték fel a munkára. A miniesküvő Lindsay ötlete volt: így Josie életéből sem fog kimaradni az a mágikus pillanat, amikor az embert édesapja az oltárhoz kíséri. A fotós Lindsay és az édesanya Grace végig titokban tartották ötletüket, és csak a nagy napon rukkoltak elő vele a kislány és édesapja előtt.
„Édesapád már nem lesz köztünk, amikor majd férjhez mész, de ma az oltár elé kísérhet” – magyarázta el a kislánynak Galbraith lelkipásztor a ceremónia előtt. Jim Zetz így a rák ellenére is megoszthatta kislányával ezt a fontos pillanatot. Persze, a valódi esküvőjén így sem vehet majd részt, nekik ezzel a furcsa, születésnapba oltott apa-kislány ünnepséggel kellett beérniük.
De vajon mit értett meg ebből az egészből egy 11 éves? A szakértők szerint szinte mindent: a pszichológusok egyöntetűen azt ajánlják, hogy ha haldokló vagy végstádiumú súlyos beteg van a családban, azt a gyerekekkel nyíltan kell megbeszélni. A gyerekek már egészen pici korban tudatában vannak a halálnak és az elmúlásnak: látnak elpusztult állatokat, döglött madarat, rovarokat, autó által elütött kutyát. Bármennyire odafigyelünk tévézési szokásaikra, biztosan látnak halállal foglalkozó jelenetet a televízióban, később videojátékokban. De nem kell ilyen messzire menni: a népmesék és tündérmesék hemzsegnek a halott szereplőktől – amely királykisasszonyok esetében időnként visszafordítható, sárkányok körében többnyire végleges állapot.
Jó ötlet volt ez, vagy inkább nem?
Jó ötlet nyíltan beszélni bármilyen életkorú gyermekünkkel a rákról, halálról, haldoklásról, különösen, ha az közeli hozzátartozót érint. A szakemberek kifejezetten ajánlják, hogy készüljenek családi fotók a vidám, örömteli eseményekről, hogy emlékeinkben ne csak egy csontsovánnyá fogyott, kórházi ágyhoz szegezett apuka létezzen.
Ameddig lehet, ünnepeljük együtt a születésnapokat, családi eseményeket, szervezzünk közös programokat, és örökítsük meg ezeket. Jó, ha a gyerekek külön, saját példányt kapnak a fotókból, fotóalbumot, emléktárgyakkal teli dobozt, amelyet az elköszönőfélben lévő családtag is átadhat nekik.
A szertartásoknak, rítusoknak még ma is fontos szerepe van az emberek életében: a nyugati kultúrában a születésnapot tortával, a házasságkötést esküvővel, lakodalommal, a halált temetéssel tesszük emlékezetessé. Ezek a rítusok megkönnyítik az egyén életében beálló kríziseket, a szerepváltást, szimbolikus értelmet adnak az eseményeknek.
A hagyományos közösségekben a legfőbb események az ember életében a születés, a felnőtté válás, a házasság és a halál voltak, és valójában ma sincs ez másként. A Zetz család saját, külön bejáratú szertartása során alaposan összekeverte ezeket a lépcsőfokokat, vagyis inkább egyetlen jelenetbe sűrítette az összeset: a kislány a saját születésnapján menyasszonyi ruhában, haldokló édesapja karján az oltár előtt. Születésnap, esküvő, szimbolikus felnőtté válás és halál egyaránt jelen van az eseményben, részben ettől ennyire erős a dolog érzelmi hatása és ezért annyira megrázóak a róla készült fotók és videók. Pszichológus-szemmel azért felmerül a kérdés, hogy a kislány későbbi élete során el tudja-e majd választani egymástól érzelmileg az édesapja halálát, a saját születésnapját és majdani, valódi házasságkötését.
Kaszás ember fekete köpenyben
A halálról való gondolkodás természetesen az életkor függvényében is változik: az óvodások többnyire átmeneti állapotként gondolnak a halálra, amit az egyre-másra feltámadó rajzfilmfigurák is megerősítenek. Öt és kilenc éves kor között jönnek rá, hogy a halál végleges és hogy minden élő meghal egyszer, de még ilyenkor is gyakran úgy gondolják, ők esetleg kivételek lesznek, akik valahogyan elkerülhetik a dolgot. Ebben az életkorban a gyerekek gyakran személyként gondolnak a halálra, csontváz vagy kísértet formájában képzelik el és nem az elmúlástól, hanem az elképzelt lénytől félnek.
Kilenc-tízéves kortól kezdve már többnyire minden világossá válik: a kiskamaszok tudják, hogy mindenki meghal egyszer, így ők is. A halál értelmének és az élet értelmének keresése végighúzódhat a kamaszkoron, sok tinédzsert foglalkoztat a téma, amit ki-ki vérmérséklete szerint filozófiai könyvek olvasásával, halálmetál bömböltetésével vagy életveszélyes helyzetek hajszolásával vezet le.
Családtag halála
A kisiskolás és kiskamasz gyermekek sokféleképpen reagálhatnak egy-egy szeretet családtag közeli halálára. A leggyakoribb érzés a bűntudat: akárcsak a válás esetében, a gyerekek sokszor ilyenkor is azt hiszik, valamiképpen ők tehetnek a dologról. Ha igazán jól viselkedtek volna, akkor apának nem kellene meghalnia.
A gyerekek mágikus gondolkodásában logikusnak tűnik, hogy dühös gondolataik okoztak halált: például nagyon mérgesek voltak apára, ezért az megbetegedett. Gyakran be sem vallják ezeket a gondolatokat, mert félnek a még nagyobb büntetéstől (mit fog szólni anya, ha megtudja, hogy én okoztam apa halálát a gonoszságommal?). Ez a fajta, az ok-okozati összefüggéseket lazán kezelő gondolkodás a kamaszkor során tűnik csak el teljesen.
A másik fontos és gyakori érzés a harag: a gyerekek hajlamosak mindenkire haragudni, aki nem segített megakadályozni szerettük halálát, azaz nővérekre, orvosokra, az életben maradt szülőre, testvérre, rokonra, és persze magára a haldoklóra vagy elhunytra. A dühöt a kisgyerekek általában nyíltan kifejezik, és többnyire a kamaszok sem jeleskednek haragjuk kontrollálásában.
