Hason szeretek aludni – ebben azonban hónapokon át megakadályozott három gigászi labda: a melleim és a hasam. Így hát nem-hason nem-aludtam, és azon töprengtem hajnali három tájban, vajon testképzavarom van, vagy valóban kinőttem a franciaágy rám eső felét. Meg azon, lesz-e valaha újra kívánatos az a bálnányi test, amelyet most kétségbeesetten görgetek egyik oldalról a másikra.
Ezen pityeregtem egy keveset, de az ilyesfajta érzelmi túlhabzások annyira mindennapossá váltak, hogy még amúgy kissé ideggyenge tibeti terrierünk sem ébredt fel rá. Utána pedig megérkezett a klasszik szorongásos fázis: a miért nem mozog már tíz perce?, a mi lesz ha lejár a határozott idejű szerződés?, a mi van ha nem fogom bírni a strapát?, és az és ha lelép egy másik nővel. Sokadszorra ébredtem rá, hogy felnőtt életem során még soha nem voltam ennyire kiszolgáltatott.
Ma már újra hason alszom: az egyik labda (nagyjából) eltűnt, cserébe beköltözött az otthonunkba egy állandó változásban élő puha lény, akit brutálisan és képtelenül szeretek. Az átszorongott, átpityergett éjszakák emléke azonban megmaradt, és arra buzdít, hogy rendszeresen rákérdezzek: mindent megteszek azért, hogy úgy éljünk (mi, három autonóm individuum és nem mellesleg egy család), ahogy az mindannyiunk számára a lehető legjobb, legkielégítőbb?
Napról napra építjük ki a rendszert, amely folyamatosan változik, de ha jól csináljuk (és nem üt be semmi váratlan katasztrófa), akkor hosszú távon elbír hármunkat békében és békétlenségben. De ezt a rendszert – hogy végre a tárgyra térjek – kizárólag mi tudjuk kialakítani; állandó kompromisszumok, viták, áldozatok és kölcsönös szívességek árán. Nincs olyan társadalmi minta, amely utunkat akárcsak hozzávetőlegesen kijelölné.
A családalapítás előtt könnyű nőnek lenni
Gimnazistaként, egyetemistaként, kezdő munkavállalóként olyan rendszerekbe lépünk be, amelyek több-kevesebb pontossággal kijelölik céljainkat, napirendünket, korlátainkat és lehetőségeinket – túlnyomórészt függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak vagyunk.
A családalapítással mindez radikálisan megváltozik. Nincsenek kész receptek, az anyákra zúduló elvárások tömege pedig végső soron oda vezet, hogy végletekig kialvatlan, intellektuálisan alulstimulált kismamák - nem is olyan rég még tehetséges és tájékozott nők - ölre mennek a kenguruk terpeszszélessége és másfél deci tápszer miatt, miközben egyre távolabb kerülnek attól az élettől, amit nem is olyan rég még élni terveztek.
Ha gondolkodás nélkül követném a társadalom uralkodó normáit, villámgyorsan azon kapnám magam, hogy pontosan abba az egzisztenciálisan, érzelmileg, szexuálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, amelytől átszorongott éjszakáimon a legjobban tartottam.
A kérdések, amelyekre soha az életben nem fog választ kapni
A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány kérdés, amelyre soha az életbe nem fog választ kapni egyetlen kismama sem, akármennyi időt tölt is el az idevágó internetes fórumok olvasgatásával.
- Mi lesz a hivatásommal? Magyarországon ez a kérdés nők tömegei számára így tétetik fel: van-e egy kisgyerekes nőnek esélye arra, hogy találjon olyan munkát, amely összeegyeztethető a családdal kapcsolatos teendőkkel, és hoz annyi pénzt, hogy azt ne emésszék fel a munkavállalásból adódó költségek (utazás, bölcsőde, baby sitter stb.)? Az, hogy hogyan folytathatnám azt az utat, amelyen korábban elindultam, amely örömet, társadalmi megbecsülést, élhető keresetet nyújtana számomra, a dolgok mai tárgyalása szerint egy szűk és elkényeztetett réteg luxusproblémája.
- Mi lesz a „saját időmmel”? Bár – leszámítva a legelvetemültebb trollokat, üdv a fedélzeten! – a többség hajlamos elismerni, hogy a gyerekszülés nem teszi automatikusan alkalmassá a nőket arra, hogy önfeledt pihenés, szociális és kulturális élet, mozgás nélkül éljenek éveken át, az, hogy ez hogyan valósulhat meg egy átlagos keresetű családban, továbbra is rejtély. Annyi bizonyos, hogy a nők többsége számára lehetetlenül sok pénzt, erőfeszítést, „szívesség-kreditet” igényel már egy-két szabadon eltöltött óra is.
- Nő vagy anya? Bár MILF-fé avanzsálni önmagában örömteli esemény, a nők számára mégis sok fejtörést okozhat, hogyan egyeztessék össze anyai és női szerepeiket. Hogyan öltözik és viselkedik egy anya? Mennyire lehetek kihívó, kacér, buja anélkül, hogy ez illetlenségnek minősülne? Az a gáz, ha sopánkodom a rajtam ragadt kilók miatt („Mit számít ez, mikor ott a gyerek?”), vagy az, ha nem fordítom minden mozgósítható időm és energiám a terhesség előtti állapotom visszanyerésére (vö. Kitört a háború a dagicikiző anyuka miatt). Egy olyan élethelyzetben, amikor az ember mindenképp rákényszerül arra, hogy gyökeresen újragondolja saját magát, könnyű tanácstalanná válni az egymásnak tökéletesen ellentmondó üzenetek kereszttüzében.
- Mi az apa dolga? Az, hogy sok családban még mindig a tradicionális „apa keres, anya főz” felállás működik – és elsöprő társadalmi támogatottságot élvez – egyfelől a munkaerő-piaci helyzetből adódó strukturális probléma, másfelől abból fakad, hogy nincsenek igazán jó mintáink arra, hogyan veheti ki a részét a férfi egy kisgyerek gondozásából. Úgy sejtem, sok férfi azt érzi, hasznosabban járul hozzá a család életéhez azzal, ha kidolgozza a belét, mintha elmerülne a babakencék, pelusok, rugdalódzók világában. Mindazonáltal hosszú távon ezzel mindenki veszít: a nő egyre inkább, majd visszafordíthatatlanul kiszorul a dolgozók társadalmából, ami a férfira további terheket pakol, míg a nőből rosszul kihasznált, ezért túlmozgásos háztartásbelit csinál, függetlenül képzettségétől, vágyaitól, ambícióitól. (Fontos kivételt jelentenek azok a nők és férfiak, akiknek őszinte örömöt és kiteljesedést jelent a család és a háztartás hosszú távú menedzselése. Mindazonáltal semmi okunk azt feltételezni, hogy ők lennének többségben, azt meg pláne nem, hogy valamilyen rejtélyes okból pont a nők között többségben vannak.)
Az önként vállalt gyermektelenséggel kapcsolatban kipattant parázs vita (melynek kirobbantója Pongrátz Tiborné, aKSH Népességtudományi Kutatóintézetének igazgató-helyettese volt, és számos válasz követte) gyökere az, hogy a családalapítás előtt állók (nők ÉS férfiak) pontosan érzik, hogy ezekre a kérdéseikre senki nem ad választ.
Ebből azonban nem következik, hogy nincs válasz: mindössze annyit jelent, hogy ezeket a válaszokat a család életében részt vevőknek maguknak kell kidolgozniuk. Tévedés azt gondolnunk, hogy csak két lehetőségünk van: nem vállalni gyereket, vagy vállalván a gyereket elfogadni a mai magyar családfogalom összes konstrukcióhibáját, tévedését, maradiságát.
Mi több: minél inkább tisztában vagyunk a családalapítással együtt járó strukturális veszélyekkel (amelyeknek egy részét, de csak egy részét jó család- és foglalkoztatáspolitikával mérsékelni lehet), annál jobb esélyünk van arra, hogy elkerüljük ezeket a veszélyeket. Ha sokszor és őszintén beszélünk arról, hogy a férfiakról és a nőkről, a gyerekvállalásról, a munkáról és a pihenésről alkotott hagyományos fogalmaink fényében a családalapítás kifejezetten félelmetes és kockázatos műfaj, már meg is tettük az első fontos lépést afelé, hogy a helyzet megváltozzon.
A családunk olyan lesz, amilyenné mi tesszük; amilyenné vérmérsékletünknek, ambícióinknak és nem utolsósorban lehetőségeinknek megfelelően tehetjük – de azt ne várjuk, hogy ebben akár a politikusok, akár a baba-mama fórumok sokat segíthetnek.
