A gyermeknevelés valóban önzetlen dolog, mert akkor vagyunk sikeresek, ha végül otthagynak minket, ha nincs ránk szükség. Persze, az érem másik oldala, hogy addig sok örömben van részünk, és utána is, ha látjuk, hogy boldogul az immár felnőtt gyerek, és persze az is megnyugtató, ha megmarad a jó kapcsolat. Mégis igaz, hogy nem magunknak neveljük a gyermeket, hanem önmagának, leendő párjának. Ám vannak családok, akik nehezen vállalják ezt a veszteséget, és amíg csak lehet, gyermekszerepben tartják a fiatalt.
Ilyenek azok, amiket szoktunk összemosott családoknak is nevezni, arra utalva, hogy nem világosak az emberek és generációk közti határok. Összefolyik, ki mit érez, kinek mi a feladata, felelőssége. Ezekre a családokra jellemző, hogy túlzottan bevonódnak egymás életébe. A kamaszlányt hagyta ott a barátja, de az anyja sírja vörösre a szemét. Túlvédik a gyereket, ezzel sugallva: a világ veszélyes, csak családon belül vagy biztonságban. Ennek megfelelően a külvilággal való kapcsolata a szülőknek is gyenge, nem veszik szívesen, ha valaki belelát életükbe. Ezek jellemzően merev, rigid szabályok alapján működő családok: ha vasárnap ebédelnek együtt, akkor az kőbe van vésve, nem lehet áttenni szombatra, még ha valakinek épp az lenne jobb, akkor sem. A konfliktusmegoldásban nem jeleskednek, sőt, tagadják az egyet nem értést. Ők ugyanazt szeretik, ugyanazt érzik, ugyanolyan az értékrendjük, még ha nem, akkor is.
Egy ilyen családban élni olyasmi érzés lehet, mint egy polip karjai közt, ami körülfon, nem látszik, hogy lehetne autonómmá válni, másmilyenné, kinek-kinek megélni, hogy egyáltalán milyen is ő. Pedig ez előfeltétele annak, hogy aztán felnőtté válhasson az ember, és elszakadhasson.
A szülők közti kapcsolat is nagyban rányomja a bélyegét arra, milyen szerep jut a gyermeknek. Ha az anya és apa közötti kapcsolat megkopott, elszürkült, ha tudattalanul is, de gyakran úgy oldják meg a helyzetet, hogy valamiképp a gyereket léptetik a szülő helyébe. Lehetnek ennek gyakorlati megnyilvánulásai is, mint például hogy nőnapon a fiúgyermek köszönti az anyát, nem az apa, vagy hogy a szülőpár nem szervez közös programot, valamelyik szülő és gyermek jár szórakozni, nyaral együtt. De ennél kevésbé látványos, viszont súlyosabb, mikor a gyermek a szülő bizalmasává, lelki szemetes kosarává válik, tulajdonképpen vele éli meg a szülő azt az érzelmi intimitást, amit a párjával nem tud.
Nagyon káros, mikor a szülő a gyereknek panaszkodik a házasságáról, ahelyett, hogy az illetékessel oldaná meg a kérdést. Persze, nem sokkal konstruktívabb, ha egy barát kapja ezt a szerepet, de legalább nem is árt annyit, mint a gyermeknek, aki ezzel egyfelől lojalitás konfliktusba kerül, hiszen, akivel szembe kellene helyezkednie, az az apja, vagy anyja. Másfelől ki nem mondva, de azt a feladatot kapja, hogy oldja meg a szülők házasságát, segítsen a szülőn, mentse meg. Ez pedig nyilvánvaló képtelenség. Az ilyen gyermek a felnőttkorba eleve egyfajta bűntudattal és elégtelenségérzéssel lép, hiszen felelősnek érzi magát anyjáért vagy apjáért, és megtapasztalta, hogy nem tud érdemben segíteni. Hiába áll mellé, az illető ugyanolyan boldogtalan, mint előtte.
Persze, hiszen ő nem tudja gyermekként pótolni a házastársat. Nem beszélve arról, hogy akinek már a gyermekkor is a felelősségvállalásról szól, az valamikor szeretné pótolni a gondtalan gyermeklétet, hiszen érzi, valami kimaradt, valami még járna neki, szüksége is van rá. Így találja magát a gyermekéveket keményen végigdolgozó Michael Jackson a Pán Péteres játszótere körhintáján. Persze, nem mindenkinél ilyen látványos a gyermekkor pótlására irányuló törekvés, lehet, csak nem szívesen vállalnak felelősséget, negyvenévesen is az az időtöltés, hogy videojátékoznak este pihenésként, és arra gondolnak, milyen kellemetlen lenne, ha ehelyett egy gyermeket kellene pelenkázni.
Vannak szülők, akik vigyáznak, hogy ne vonják be problémáikba a gyermeket túlságosan, de elég, hogy a csemete rájön, a gyermekszerepben való maradása megteremt valamiféle egyensúlyt, ami egyébként hiányzik. Egyszerűen arról van szó, hogy a szülők párként nem igazán működnek, de szülőként igen. A gyerek hamar megérzi, hogy ahogy belép a szobába, csökken a feszültség, lágyul az addigi ingerült hangnem. Ezekben a családokban is nehéz felnőni, mert érzi a gyermek, hogy szükség van a jelenlétére. Talán kitanul egy szakmát és vállal munkát, de nem mer elköltözi és komolyabb párkapcsolatba kezdeni. Talán jár valakivel, de az illető nem kap prioritást az életében. És talán még el is költözik és családot alapít, de minden nap kétszer hazatelefonál, és legalább heti egyszer otthon ebédel. Azaz tőle telhető módon igyekszik biztosítani a szülőknek a szülői feladatokat.
Talán úgy tűnik, hogy ezerféle módon megnehezítheti az ember gyermeke életét, önállóvá válását, meglehet, ijesztő kép rajzolódik ki. Ám sokkal biztatóbb az üzenet, ha onnan nézve fogalmazzuk meg: minden tett, amivel az anya és apa biztosítja, hogy a gyerek különálló emberként élhesse meg megát, segíti, erősíti őt. Sőt, minden olyan lépés, ami a párkapcsolatnak tesz jót, egyben ajándék a gyermek számára is. Hiszen, ha mindenki a helyén van: a szülők párként is, akkor a gyermek is lehet gyermek, míg annak van ideje, és lehet felnőtt, mikor annak ideje érkezett el.
