Közismert mondás, hogy „az ember társas lény”. Az emberi kapcsolatok fontosságát nem lehet eltúlozni, és ha le akarnánk egyszerűsíteni azt a nagy ívű kérdést, mi a boldogság forrása, a tömör válasz az lehetne: hogy legyenek kielégítő kapcsolatai. Sokan szenvednek attól, hogy bár szeretnének bensőségek kapcsolatokat, mégis tartanak tőlük.
A hosszabb beszélgetés ilyenkor általában azt deríti ki, a korai, családi mintáik fájdalmas, de legalábbis ellentmondásos tapasztalatokat nyújtottak arról, milyen kapcsolatban lenni. Hogy ezek a korai kapcsolatok hogyan lehetnek örömteliek és egészségesek, arról végtelenül hosszan lehetne beszélni, és a pszichológia könyvek jelentős része tulajdonképpen erre ad valamilyen választ. Most csak egy aspektusról lesz szó: a gyermek magánszférájának tiszteletéről.
Ahogy a testünknek van határa, amit a bőr alkot, úgy a lelkünknek is. Nem mindenki érzi a határait. Van, aki annyira összemossa magát környezetével, hogy azt hiszi, a másiknak ki kell találni a gondolatait. Vagy éppen neki kell alkalmazkodnia párja, barátja hangulataihoz annyira, hogyha az illető szomorú, neki is kötelező azzá válni, szolidaritásból. Nem tudja elkülöníteni az együttérzést attól, hogy együtt sodródjon a másik érzelmi hullámaival.
Persze, vannak olyan helyzetek, mikor az egészséges embernek is nehéz megőrizni a határait, például ha valaki leüvölti a fejünket, mert véletlenül ráléptünk a lábára a buszon, hiába tudjuk, hogy nincs igaza, mégis reagálunk a dühére, és nehezen őrizzük meg eredeti lelkiállapotunkat. Mindenesetre, aki érzi a saját határait, inkább képes befolyásolni, mit és mennyit enged be a külső hatásokból.
A gyereknél a lelki határok kialakítása sok-sok szálon fut, és persze alakul magától is, a szülő inkább csak segíti vagy hátráltatja a folyamatot. De ha összefoglalnánk ezt a sok szálat, úgy fejezhetnénk ki az üzenetet: „Tiszteletben tartom, ami a tied.” A te tested, titkod, érzésed, gondolatod, tulajdonod.
Sokan számolnak be róla, hogy még kamaszkorukban is bejártak a fürdőbe a szülők, annak ellenére, hogy jelezték, ez nem komfortos nekik. Hogy beleolvastak magánlevelezéseikbe, vagy ragaszkodtak hozzá, hogy joguk van bármiről tudni, például, hogy egy ajándékot kitől kapott a fiatal. Sok családban fel sem merül, hogy a szülő kopogjon a gyerekszoba ajtaján, ha belép, mintha ez a szülői tekintélyből való alábbadás volna.
Holott egy gyermek is csinálhat olyan, amiben nem akarja, hogy megzavarják. Máshol a gondolat szabadsága nem divat, sértődést szül például, ha a tizenévesnek másik párt szimpatikus, mint a szülőknek, de a kisebb gyerekre is megsértődhetünk, ha számunkra fontos kérdésben máshogy vélekedik. A legrosszabb, amit ilyenkor tenni lehet, hogy legyint a szülő „Te még kicsi vagy, majd meglátod, ha benő a fejed lágya.” Bármilyen kicsi is, joga van a véleményhez.
A legfontosabb tényező abban, hogy érezze a gyermek, tiszteletben tartjuk, hogyha a szülő visszajelzi, segít megfogalmazni az érzelmeit, és elfogadja azokat. Még akkor is, mikor épp nem kényelmesek neki. Egész más üzenete van, ha a tomboló gyerekre ráförmedünk: „ne hisztizz”, mintha azt mondanánk: „megértem, hogy dühös vagy”. És persze hozzátehetjük, hogy „de akkor se csapd rám az ajtót, vágd hozzám a széket” és a többi.
Erre bizonyára sok szülő felhördül, hogy egy ilyen mondatra biztos nem fog leállni a gyerek. Hadd kérdezzem meg: és a „ne hisztizz”-re igen? Egyiktől sem nyugszik meg, megnyugodni attól fog, ha kizökkentjük, vagy egyszerűen idővel csillapodik a vihar, és persze van olyan szerencsés helyzet is, mikor sikerül felvenni a kontaktust, és egyezkedni. De ha nem is hat varázsigeként az empátia kifejezése, hosszútávon mégis megérti a gyerek, egy-egy számára is sodró hangulati áramban mi történik vele, és idővel képes lesz maga is megfogalmazni, ahelyett, hogy másoktól várná, találják ki, mi fáj neki.
Ugyanennyire fontos a gyermek testének tiszteletben tartása. Ez azt jelenti, ne tegyen a szülő olyan „jóindulatú” megjegyzéseket, amik neki se esnének jól. Nem kell kéretlenül megosztani véleményünket arról, hogyha nagy feneket csinál a szoknya a tininek, sem az óvodás kislányt kinevetni, ha kísérletezne bontakozó nőiségével, és kilakkozná a körmét. Megszabhat a szülő bizonyos játékszabályokat, például, hogy csak otthon lehet próbaképp lakkozni, úgy nem járunk oviba, de a szándékot, a nőiesség vágyát tartsa tiszteletben, és ne mondja például, hogy „Úgy akarsz kinézni, mint egy ribanc?”
A gondolat szabadsága is lényeges: joga van a gyereknek a titokhoz minden életkorban. Ha rajzolt egy füzetbe, és azt szeretné, ha senki se nyitná ki, akkor hiába kíváncsi a szülő, mi lehet az a titok, amit ötéves gyermeke rejteget, ne nézzen bele még a háta mögött se. Ahogy az is legyen tisztázott, mi a gyermek tulajdona, és ha valami az övé, ne ajándékozza el a szülő karitatív célra, mondván, „neked úgyis annyi játékod van”.
Sok szülő fél, hogy elkanászodik a gyermek, ha túlzottan tudatára ébred jogainak. Valójában a nevelés fontos eleme, hogy képviseljük a rendet. A rendnek pedig része a lelki rend is. Amellett, hogy el is kell várnunk ugyanezt tőle, nekünk is tisztelnünk kell a gyermek határait.
