Nem mind hülye, aki nem megy egyetemre

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Ahelyett, hogy évekig az időt pazaroltam volna, 23 éves koromra már pénzt kerestem és karrierem volt. Steiner szubjektív.

A gyerek az általános iskola után középiskolába megy, aztán meg egyetemre, mert hiszen ez az élet rendje, és hát különben is, diploma nélkül mihez kezdene az ember. Nem beszélve arról, hogy milyen menő diplomás gyerekekkel büszkélkedni! Kit érdekel, hogy az egyetemi tanulmányok egy konkrét vagyont emésztenek fel, amiből mondjuk kifizethetnénk a gyerek első saját lakásának kezdőrészletét?

Az sem probléma, hogy a harmadik évre az egész egyetemesdi úgy ahogy van feleslegesnek és dögunalmasnak tetszhet majd, így sokan végül nyolc év alatt végizik el a sulit – ha elvégzik egyáltalán. És az számít, hogy sokdiplomás harminc-negyvenesek egész sora kuncsorog melóért, miközben sokan, akik húszévesen karrierépítésbe kezdtek, fiatal felnőttként már készen állnak a családalapításra? Ugyan már, a logikus gondolkodás igazán nem számít – de a diploma, na az igen!

Aki nem tudja, az tanítja?

Na, gondolom átjött a felvezetésből, hogy én személy szerint nem éppen így gondolkodom. Persze nyilvánvaló, hogy ha valaki orvos, építész, vagy ügyvéd akar lenni, nem nagyon van más választása, mint egyetemre járni – de számtalan olyan szakma, és pálya akad ezen a világon, amelyeket leginkább gyakorlatban lehet elsajátítani.

Lehet, hogy nem leszek népszerű ezzel a kijelentéssel, de például a médiát oktató tanároknak sok esetben fogalmuk sincsen arról, mi a dörgés 2013-ban, és bár nagyon nagyra becsülöm az „old school” média hőseit, meggyőződésem, hogy nem lesz könnyű érvénysülnie az online média térhódításának korában annak, akit teszem azt a Magyar Rádió egykori bemondója nevelt ki. Félreértés ne essék, nem a tanulás ellen vagyok – épp ellenkezőleg, azt gondolom, hogy tanulni mindenkinek joga és kötelessége. Egy olyan társadalomban, ahol az információ szabadon áramlik, a tanulatlanság gyakorlatilag választás kérdése.

A perfekcionizmus csapdája

Én mindössze tizennyolcéves voltam, amikor magával ragadott a showbiz-őrület – drámatagozatos gimibe jártam, így az érettségi után rögtön szinkronizálni kezdtem, majd színházakban, filmekben játszottam, mire pedig huszonhárom éves lettem, már voltam olyan szerencsés, hogy élő adást vezethettem mindezt azért, mert – hála a magasságos égnek – nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre, ahol négy éven át okosítottak volna, miközben sehol sem vállalhattam volna munkát, és pontosan azt, úgy, és annyit kellett volna tanulnom, amit az Egyetem bölcsei elvárnak tőlem.

Így viszont azzal tölthettem az esztendőket, hogy kitapasztaltam, mit akarok csinálni: színházazni, tévézni, írni, esetleg mindezt párhuzamosan, és oda iratkoztam be tanulni, ahová akartam, annyi időre, amennyire akartam. Mindemellett azoktól tanulhattam, akiktől akartam, és – amiért a leghálásabb vagyok – a saját tévedéseimből vonhattam le következményeket ahhelyett, hogy bárkinek joga lett volna megbuktatni, vagy évet ismételtetni velem.

Nem hiszek abban, hogy az embernek akkor kell elkezdenie termékenynek lenni a karriere során, amikor már „tökéletesen kész van”, hiszen ilyen nem is létezik. Minden dalszerző, költő, vagy egy író tudja, hogy a perfekcionizmus nagyon veszélyes tud lenni, hiszen az ember akár évtizedekig is dolgozhatna egy produktumon, visszatekintve úgy is tökéletlennek tűnik majd.

Kultúraírás Londonban, metafizika Tel Avivban

Én tehát a folyamatos munkában, és állandó, nem kampány-szerűtanulásban hiszek. Tanulni millióféleképpen lehet: könyvekből, online, tanfolyamokon, önkéntesként és gyakornokként, és persze egyetemeken is – anélkül, hogy bárki négy-öt-hat évre jegelné az élete egyéb területeit. Érdekes, hogy sokan nem is tudják: a világ leghíresebb és legjobb egyetemein arra is van lehetőség, hogy valaki külsős hallgatóként vegyen részt az órákon. Diplomát ugyan nem kap majd, de – ha tényleg a tanulás számít – éppen annyi tudást szedhet össze, mint az „igazi” egyetemi hallgatók.

A szemeszter-hosszú kurzusok egyrészt sokkal olcsóbbak, mint a hagyományos egyetemi félév, másrészt semmi olyat nem kell tanulni, amihez az embernek nincs kedve. Én például bő nyolc évvel az érettségi után – amikor már javában pénzt kerestem – döntöttem úgy, hogy megfinanszírozok magamnak egy kreatív írás és kultúraírás kurzust a londoni Goldsmith Egyetemen. Imádtam az egyetemi közeget, zseniális tanárom volt – az ír származású bestseller-szerző, Bridget Whelan aki ugyanúgy értékelte a teljesítményemet, mint a „teljes jogú” hallgatókét. Ugyanakkor összesen heti három órám volt – tehát simán dolgozhattam mellette -, nem kellett rettegnem a vizsgaidőszaktól – hiszen semmi vesztenivalóm nem volt. A szemeszter befejeztével kaptam egy hivatalos levelet az egyetemtől, hogy sikeresen elvégeztem a kurzust – nem mintha bármi szükségem lett volna rá, de azért elraktam, talán jól fest majd egyszer a CV-m mellé csatolva.

Most, két év kihagyás után épp a Tel Aviv Egyetemre járok, ahol metafizikát tanulok egy a Retorika Filozófiája című kötet nemzetközileg elismert szerzőjétől, Shai Frogeltől. Egy ilyen éles váltásra aligha lett volna lehetőségem, ha „leszerződök” egy egyetemhez.

Mi a helyzet Magyarhonban?

Felkerestem néhány magyarországi egyetemet, hogy megtudjam: nálunk hogyan is működik mindezt. A Corvinustól a következő választ kaptam: „Amennyiben olyan személy szeretne egyetemünkön részismeretek megszerzése érdekében képzést folytatni, aki egy felsőoktatási intézménnyel sem áll hallgatói jogviszonyban, abban az esetben csak költségtérítéses képzésben, maximum két félév időtartamára tud jogviszonyt létesíteni az egyetemmel. A Pannon egyetemről is hasonló választ kaptam, megspékelve azzal az infóval, hogy Magyarországon ilyen esetben a felvételi kérelemről a fogadó kar dékánja dönt, és ha elfogadja a jelentkezést, az egyetem és a vendéghallgató felnőttképzési szerződést kötnek, amelyben az áll: a képzés befejezését követően az egyetem a megszerzett ismeretekről, kreditekről igazolást állít ki, és a megszerzett ismeretek a későbbiekben akár felsőfokú tanulmányokba beszámíthatók.

Aki mer, az nyer

Egy szó mint száz, nem kell mindenáron erőltetni a gyereket, ha nem akar egyetemre menni, és nem kell parázni, hogy kútba esik az életünk, ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk eldönteni, hogy médiaribancok, filozófusok, vagy bölcsészek akarunk lenni, és Budapesten, Párizsban, vagy Jeruzsálemben akarunk élni – hiszen kipróbálhatjuk mindet, és még többet. Időnk mint a tenger, a lehetőségeink pedig határtalanok.

Korántsem törvényszerű, hogy aki egyetemre megy az bölcs és sikeres lesz, aki pedig nem, azt bedarálja az élet, és még vécésnéninek sem veszik majd fel. Felelősségteljes döntéseket hozni a jövőnkkel kapcsolatban nem azt jelenti, hogy sormintaszerűen másoljuk az előző generációt, vagy hogy elkötelezzük magunkat azelőtt, hogy igazából tudnánk, mire vágyunk.

Azt jelenti, hogy nem helyezkedünk bele abba a kényelmes álláspontba, hogy „majd leszek szorgalmas és sikeres a pályámon egyszer, de előtte még szereznem kell egy diplomát, meg még egyet, meg esetleg még egyet”. Azt jelenti, hogy merünk kockáztatni az álmaink megvalósításának érdekében. És persze azt, hogy hogy nem várunk arra, hogy egy állítólag nagyon okos emberekből álló csoport engedélyt adjon nekünk a tanulásra, hanem magunk vesszük kezünkbe a sorsunk irányítását.