A hagyományos szerepfelfogás szerint a szülő autoritás, és mint ilyen, tévedhetetlen. A gyerek dolga engedelmeskedni neki. Ennek szélsőséges formája már a legtöbb helyen kiment a divatból, legalábbis nyíltan nem illik vállalni, még ha valaki így is gondolkodik. Az olyan mondatok jelzik ezt a felfogást, mint például „Ne beszélj, ha nem kérdeztelek.”
Az a felfogás, hogy egészségesebb a demokratikus légkörben való együttélés, a gyermekkel való kompromisszumkötés, a szabályok indoklása, sok változást hozott a nevelés terén. Megváltoztak a normáink, ami megjelenik a büntetés elfogadott módjaiban, abban, mit gondolunk arról, hogy szabad beszélni a gyerekkel, és hogy nem. (Más kérdés, hogy a szép elveket kinek mennyire sikerül betartani a négy fal között.)
Azonban van a nevelésnek olyan vonatkozása, amiről kevésbé beszélünk, és ami logikus lenne, hogy változzon a fent vázoltakkal együtt, viszont gyakran azt tapasztaljuk, hogy ez valahogy kimarad, megmaradt a régi koroknak megfelelő helyen. Ez pedig az, hogy mennyire vállalhatja fel a szülő a sérülékenységét, esendőségét.
Családterápián is tapasztaljuk, hogy a szülők egy része olyan témát is igyekszik elhessegetni, rövidre zárni a gyerek jelenlétében, ami pedig rá is tartozna. Ezek jellemzően nem párkapcsolati intimitások, hiszen ezekre a pszichológus sem kérdez rá a közös alkalmakon (többek közt erre is jók az ún. szeparált ülések, mikor a családnak csak egy része, például csak a szülők vannak jelen), hanem bármi olyasmi, ami érzése szerint nem illik abba a tökéletes, idilli képbe, amit a gyermek számára nyújtani kívánna.
A cél nemes: szeretné, ha a gyermek azt a családot látná, arról a családról tudna, ami a szülő szerint ideális lenne. De van-e ennek értelme, ha az nem a valóság? Lehet-e merítkezni egy mázból, ami mögött nincs tartalom?
Ez volt a helyzet abban a családban, ahol az anya néhány éven át depresszióval küzdött a gyermek kisiskolás korában. Emiatt kivonta magát sok családi programból, a nyaralásokon sem vett részt. A gyermeket értelemszerűen megviselte ez, és az sem meglepő, hogy jobb magyarázat híján kialakult benne a meggyőződés: az ő hibája az egész. Ha másmilyen lenne, biztos jobb lenne otthon a hangulat, biztos több lenne az érzelem, a szeretet. Később az anya kemény elszánással és segítséggel kilábalt a betegségből, de a gyermek előtt titkolták férjével a problémát, holott az időközben kamasszá cseperedő fiatal már sokat megértett volna belőle. Talán szégyellte is az anya, de kíméletből is elmismásolta a történetet, arra gondolva, hogy a gyerek nem tudna mit kezdeni a depresszió tényével. De vajon azzal a magyarázattal mit kezd, ha a szülők azt állítják, különféle gyakorlati akadályok miatt nem vett részt az anya a nyaralásokon, miközben ő érzi, valami komolyan nem stimmelt a családban?
Fontos leszögezni, az esendőség felvállalása nem jelenti, hogy hibáira, nehézségeire vagy akár egy betegségre hivatkozva a szülő kibújik a felelősség alól. A fenti példában is a szülő feladata, hogy amennyire lehet, próbálja gyógyítani az érintett évek alatt esett sebeket. Ahogy a jellemhibáinkból származó sérülésekre is igaz: azért is mi felelünk.
Egész más üzenete van annak a mondatnak, mikor a szülő azzal indokolja az otthoni feszültséget és kiabálást: „De hát tudod, hogy ilyen hirtelenharagú vagyok!”, mintegy azt várva, hogy ezzel meg nem történtté is válik, amit tett, mint mikor egy komoly beszélgetésben tisztázza szülő és gyermek, kiben mi játszódott le, miért durvult el a vita, és ebben a szülő is felfedi saját esendőségét, érzékenységét.
Mikor az ember felnőttként feldolgozza a múltat, annak is fontos része megérteni, helyrerakni, mi az, ami egyszerűen nem róla szólt, mondhatjuk úgy, hogy nem az ő hibája volt. Bár a hiba szóval legyünk óvatosak, mert valójában nem hibákról, inkább sebekről, esendőségekről beszélünk.
A gyerek azt hiszi, szülei mindenhatóak, és ha valamit nem adnak meg neki (kellő szeretetet, türelmet, biztatást), akkor direkt történt így, például azért, mert bizonyára nem érdemelte meg. Később, kamaszkorban ezt felválthatja a harag: azaz a szülők gonoszsága miatt alakult így. De ha jobban belegondolunk, ebben is benne van az a mindenhatósági hit, hogy csak egy csettintésbe került volna nekik, és máshogy alakult volna minden.
A legfontosabb változás a gyermeki-kamaszkori és a felnőtt látásmód között, hogy az ember elfogadja, szülei ugyanúgy sebzett, hiányokkal élő emberek, mint bárki más, és annyit adtak neki, amennyit képesek voltak. Ez felszabadító tud lenni, és sok fájdalmas emlék terhét könnyíti.
Ez nem a felelősség elmismásolása, hiszen sebzettségünkkel együtt is felelősek vagyunk az életünkért. Tehát mikor rájön az ember, hogy például nem azért volt otthon hideg, üres a levegő, mert ő nem volt elég jó gyerek, hanem mert a szülők maguk is boldogtalanok voltak, azzal nem felmenti őket. De nézőpontot vált, és nem kell többé sem szerencsétlennek lennie, aki gyerekként nem volt elég jó ahhoz, hogy szeressék, sem áldozatnak, akivel kibabráltak a gonosz szülők.
Az esendőség felvállalásával segít a szülő a gyereknek, hogy a valóságot lássa, amiben mindenki együtt, valószínűleg jó szándékúan, de hol ügyesebben, hol ügyetlenebbül formálja a családi életet, ne pedig annak súlyosan torzított változatát. És ez abban lesz a legnagyobb segítség, hogy szembenézzen saját gyengeségeivel, és legyen esélye gyógyulást keresni rájuk.
Cziglán Karolina, pszichológus
