A testvér az egyetlen, akire mindig számíthat az ember, vagy esküdt ellenség, akit meg kellene fojtani egy kanál vízben? A következő forgatókönyv talán mindenki ismeretségi körében előfordult: a szülők a második gyermek érkezése előtt elképzelik, milyen jó lesz, ha majd együtt játszanak a gyerekek, hogy fog örülni a nagy, hogy lesz társasága, és aztán kétségbe esnek, mikor látják, hogy az addig kedves, aranyos nagylány, nagyfiú elviselhetetlenné válik. Nem válogat az eszközökben, hogyan terelhetné magára a figyelmet, éveket visszaesik a fejlődésben, bepisil, újra szopja az ujját, elfelejti, hogy kell felöltözni, fogat mosni. A szelíd csemete határozottan agresszívvé válik, és nemcsak a kicsivel, hanem mindenkivel, aztán később, mikor már mindketten tudnak beszélni, állandósulnak a viták, egymás szekálása, úgy tűnik, nincs két ember, aki ennyire gyűlölné egymást a földön.
Senki se ijedjen meg, ez persze erősen torzított látásmód, leginkább azoké, akiket nagyon felkészületlenül ér a felfedezés: a testvérek nem automatikusan szeretik egymást, sőt, ellenkezőleg: a testvérségből mindképp következnek bizonyos feszültségek.
Felnőttként sem örülünk, ha valamiből, ami addig járt, egyszer csak kevesebbet kapunk. Ez mindenképp a megfosztottság érzését hozza, még akkor is, ha a kevesebb is elég lenne. Gyermekként az ember még nehezebben tud felülemelkedni az ilyen veszteségeken, nem csoda hát, hogy kellemetlenül érinti, ha az addigi kizárólagos figyelemből osztoznia kell, ráadásul a kicsi óhatatlanul többet is kap belőle.
A nagyobb gyereknek persze mindig nehezebb dolga van, de vannak olyan problémaforrások, amik függetlenek a sorrendiségtől. Mindenképp betolakodik a testvér az ember terébe, egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ne zavarják egymást. A másik foglalja a számítógépet, ami még rosszabb, elfoglalja a mama ölét, megeszi a legfinomabb falatot a tálból, őt dicsérik meg, mikor épp a másik is vágyna rá stb.
Nagyon furcsa lenne, ha ilyen körülmények közt csak pozitív érzelmeket élne át valaki a testvérével kapcsolatban, és valójában érdemes is aggódni, ha úgy tűnik, nem jelenik meg a harag, indulat legkisebb szikrája sem. Előfordul, hogy olyan erős a szülői nyomás azzal kapcsolatban, hogy szeretni kell a testvért, hogy már-már lelki zsarolás méretét ölti, és azt érzi a csemete, a szülők csak akkor fogadják el, ha alkalmazkodik ehhez az elváráshoz. Ennél jobban nem is áshatja alá valaki annak lehetőségét, hogy később egymásra találjanak a gyerekek!
Mert mégis csak van egy másik oldala a testvérségnek, ami ott lapul a mélyben. Jellemző, hogy amikor nem egymással szemben áll a két gyerek, hanem például össze kell fogni egy cél érdekében, vagy netalántán valakivel szemben, akkor cinkosra találnak a testvérek. Az egyébként naphosszat egymást maró gyerekek órákig dolgoznak együtt elmélyülten a papa szülinapi ajándékán. Vagy éppen összeforrnak az undok szomszéd kritizálásában.
És persze ennél többről van szó: felnőttként már nagyon megbecsüli az ember, hogy van valaki, akivel közösek az emlékei élete kezdeti szakaszáról. Akár segíthetnek egymásnak értelmezni a múltat abban a szakaszban, mikor az ember újragondolja, mi hogy volt gyermekkorában, és felnőtt szemmel újrafogalmazza a történetét. Ilyenkor oldódik az ambivalencia, hiszen nem kell egymással küzdeni, nem zavarják egymás terét.
Tagadhatatlan, hogy vannak testvérek, akik felnőttként sem bíznak egymásban, úgy érzik, inkább falak húzódnak közöttük, mint hidak. Ezt leggyakrabban a szülői viselkedés hozza így, olykor bizonyos élethelyzetek. Előfordulhat, hogy a családban a két gyermek születése között olyan változás történt, ami kihat kapcsolatukra is, például a szülők kapcsolatában, esetleg a család anyagi helyzetében. De az sem ritka, hogy a szülők valóban nagyon másképp viszonyulnak a gyerekekhez, például úgy vélik, a lányokat kényeztetni kell, a fiúkból viszont kemény legényt faragni, ezért nekik ridegtartás jár. Vagy épp csak a fiú az igazi gyerek, belé kell minden energiát fektetni. Az a hiba is gyakori, hogy a kicsit védik mindig a naggyal szemben függetlenül attól, mi történt az adott helyzetben. Ha ez szélsőséges mértéket ölt, alakulhat olyan sérelemmé, amit már nem gyógyít az idő.
Ha egy szülő mindent meg akar tenni azért, hogy gyerekei barátai, támaszai legyenek egymásnak, a legfontosabb, amit tehet, hogy elfogadja az ambivalens viszonyulást. Azt, hogy van veszekedés, nem örülnek mindig egymásnak, és ez nem jelenti, hogy a felszíni marakodás alatt ne szeretnék egymást. A másik, ami fontos, hogy igyekezzenek kimaradni a gyerekek játszmáiból, ne tegyenek igazságot, ne akarjanak minden helyzetet megoldani.
A konfliktusok egy része eleve arra irányul, hogy egyik vagy mindkét szülőt maga mellé állítsa a gyerek. Ha ez sikerül, az tovább gerjeszti a balhékat, hiszen látják, megéri küzdeni. Ha megállja a szülő, hogy rendezni próbáljon minden nézeteltérést, tapasztani fogja az ilyen alkalmak csökkenését. A harmadik, amit jó észben tartani, hogy nem kell egyforma módon szeretni a gyerekeket. Hiszen különböznek, másnak örülnek. Merjen a szülő személyre szabottan közelíteni. Ha ezt a három alapelvet szem előtt tartja az ember, legkésőbb a kamaszkor csitultával egymásra fognak találni a gyerekek.
Cziglán Karolina, pszichológus
