Pár héttel ezelőttig babakocsi-hívő voltam. A naggyal eszembe sem jutott, hogy máshogy közlekedjünk. Aztán kifogtam egy babakocsi-fóbiás gyereket.
Pár héttel ezelőttig babakocsi-hívő voltam. Nem hordozó-ellenes elvakultságból, egyszerűen a nagyobbikkal eszembe sem jutott, hogy máshogy is közlekedhetnénk, mint babakocsival. Jókat aludt benne, akkor is, amikor még mózesben feküdt, meg akkor is, amikor már a sportrészben ült. Nekem kényelmes volt tolni (városban lakunk), ha egyszer-egyszer “terepre” mentünk, megoldottuk azt is, még a havas Normafán is elevickéltünk vele.
Ráadásul a nagy utálta, ha a testemre volt kötve, az a pár alkalom, amikor megpróbálkoztunk vele, csúfos kudarcba fulladt – a gyerek visítva-tekergőzve próbált szabdulni a hasamról, vagy a hátamról, egyszer egy bükki kirándulást csináltunk végig babakocsival, mert ugyan kölcsönkértünk egy háti hordozót, de 10 másodpercet bírt ki benne, utána csak üvöltött, járni viszont még nem tudott.
Így aztán a másodiknál fel sem merült, hogy hordozzak – lám-lám, hogy becsípődik az embernek az első gyerekes tapasztalat. Teljesen véletlenül kölcsönkaptunk egy csatos mei tait, ami fél évig hányódott egyik polcról a másikra szekrényben.
Aztán eljött a bölcsiszünet, két gyerekkel vagyok egyedül hetek óta, és bár a vásárlást meg a messzire menős programokat meg lehet oldani, a fagyizó meg a zöldséges pont olyan távolságban van, hogy a legkényelmesebb, ha elsétálunk odáig, és semmi szükségünk a babakocsira, mert cuccot sem viszünk magunkkal.
A babakocsi egy csomószor csak lassít, ráadásul, ha azt tolom, nem mindig tudok lépést tartani a nagyobbal, aki a maga két és fél évével, épp a “már önállóan akar közlekedni, de még állatira oda kell figyelni rá” korszakban van.
Szóval, amióta a nagy is itthon van, nézegettem a mei tait. Aztán letettem róla, mert fogalmam sem volt, hogyan kell a gyereket a hátamra varázsolni. Amíg rá nem jöttem, hogy az egyik barátnőm állandóan háton vitte a lányát, úgyhogy megkértem, hogy jöjjön át, és mutassa meg, legalább a lehetőség legyen adott. Megmutatta. Két nap múlva vettem egy nagy levegőt, odaálltam az ágy mellé (puhára essen, ha nem tudom elsőre bekötni), és kipróbáltuk.
Bekattintottam a csatokat, és vártam az ordítást. De csak meglepett szuszogás jött a hátamról. Kicsit járkáltunk a lakásban. Semmi ordítás. Oké, akkor menjünk el a zöldségeshez. Elmentünk, vásároltunk. Banyatankkal, azért a gyereket meg a 3 kiló barackot is cipelni soknak tűnt, a gyerek vidáman nézelődött, az emberek időnként csodálkozva megállapították, hogy “jé! Ott hátul is van egy gyerek?”, aztán hazajöttünk.
Másnap bevállaltunk egy hosszabb utat, és fagyizni mentünk. A kicsi egy darabig ásítozott a hátamon, aztán egy idő után gyanús lett, hogy egyáltalán nem mocorog. Az egyik kirakatban megnéztem: ájultan aludt. Az a gyerekem, aki az ágyán kívül maximum az autóban alszik, ott is csak akkor, ha már magán kívül van a fáradtságtól, a babakocsiban pedig soha (értsd: soha, két hónapos korában sem) aludt.
Hazajöttünk, leszereltem a hátamról, nem ébredt fel. Letettem az ágyába, arra sem. Teljesen máshogy aludt mint, szokott, éber alvó, a legkisebb zajra is felriad még éjszaka is, de most csak aludt tovább, még egy fél órát az ágyában.
Szóval, ezennel hordozó-hívő is lettem. A kicsi imádja, nézelődik, amíg el nem ájul, nekem meg a túra közben szabad a kezem, nem a babakocsira figyelek, hanem a nagyobbikra, tudok neki segíteni fagyit venni meg enni, és a(z igen szűkös berendezésű) zöldségesnél sem a manőverezéssel vagyok elfoglalva.
Nem is beszélve arról, hogy a (mei taiban) hordozás jót tesz a kicsi csípőjének és egyensúly-érzékének.
Ezentúl is sokat fogom használni a babakocsit, mert van amihez meg az kényelmesebb, de már nem kell agyalnom, hogy menjünk le egy körre, ha sétálni akarunk, és ha elmegyünk kirándulni, végre nem kell babakocsi-barát terepet keresni.
