Az orvosi beavatkozásról, vagy bürokrácia útvesztőiről szóló leírás valós születéstörténetté válhat. A történet a gyerek számára nem bonyolult.
A legtöbb szülő számára kérdés, mikor és mit mondjon a gyermeknek fogantatásáról és születéséről, hát még azoknak a szülőknek, akik története valamiben eltér a hagyományostól, akik úgy érzik, az ő válaszaik bonyolultabbak lennének. Ilyen helyzet, ha örökbefogadás útján került a gyermek a családba, vagy ha lombikbébiről van szó.
Fontos leszögezni: ezek a történetek nem elsősorban a gyermek, hanem sokkal inkább a szülő szemszögéből bonyolultak. Leszámítva azt az esetet, mikor a pár természetes úton is vállalt gyermeket, majd, hogy segítsenek egy nehéz sorsú gyermeken, örökbe is fogadtak egy vagy több kicsit, a lombik és örökbefogadás mögött rendszerint szomorú, traumatikus, kapcsolatot és identitást próbára tévő, évekig nyúló történetek állnak.
Kezdve azzal, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, nem fog összejönni a fogantatás a hagyományos módon, folytatva orvosi vizsgálatok sorával. Ha fény derült valamilyen testi okra, az érintett fél bűntudatot érezhet, amiért ő az „akadály”, és mindketten érezhetik, hogy felborul a kapcsolat egyensúlya, mert az egyikükkel „baj van”.
A kapcsolat próbája, képesek-e támaszt nyújtani egymásnak. Bizonyos helyzetekben mindkét fél azt érzi, ő az, akinek fokozott törődésre van szüksége: ha a férfi nemzőképtelensége miatt szükséges a lombikprogram, ő is elesettnek érzi magát, mert férfiúi identitása sérült, és ezt nehéz közvetíteni a partner felé, mert az elesettség sem tartozik a kultúra által férfiasként értékelt tulajdonságok közé. Ezért sokan inkább magukba zárkóznak. A nő pedig érezheti: ő, aki vállalja az orvosi beavatkozásokat, hormonkezelést, magára maradt, nem kap támaszt. Nem beszélve a várakozás hosszú időszakáról, ami érinti a lombikprogramban részt vevőket, és az örökbefogadó szülőket egyaránt.
Ezek a sebek nem gyógyulnak be varázsütésre, mikor megszületik, illetve a családba kerül a gyermek. Ha sikerül is rendezni az önértékelési és kapcsolati viharokat, általában komoly csalódások és fájdalmak kövezik a végül boldogan záródó gyermekvállalás útját, ami hangtalanul megbújhat a lelkek mélyén. Éppen, mivel megoldódott a kérdés, és a kisgyermekre irányul minden figyelem, a pár nem szán időt arra, hogy megbeszéljék egymással, ki hogyan élte meg a megelőző időszakot.
Ezek a nyomok nagyban közrejátszanak abban, ha úgy érzi a szülő, különösen nehéz feladat lesz a gyermeknek beszélni arról, hogyan is került ő a családba. Ha átgondolja, mit fog mondani ezzel kapcsolatban, milyen válaszai lennének a gyermek kérdéseire, hogyan tálalható emészthető formában a történet, az neki magának is gyógyító lehet. Az orvosi beavatkozásról vagy bürokrácia útvesztőiről szóló leírás valós születéstörténetté válhat.
Mindenki története más, de néhány alapszabály elmondható akár hagyományosan fogant és született a gyermek, akár lombikkal, akár örökbe fogadták. Ezek az alapelvek az őszinteség, egyszerűség és a személyesség.
Az őszinteség és egyszerűség azt jelenti, mondjunk igazat a kezdetektől, de ne zúdítsunk a gyermekre számára feldolgozhatatlan részleteket. Ne egy kiszemelt időponthoz kötődjön a drámai vallomás, mikor a gyermek megtudja, mások a vérszerinti szülei, vagy nem is úgy fogant, ahogy a többiek, hanem nőjön bele ebbe a tudásba, legyen ez mindig evidencia onnantól, hogy először felmerül.
Ha megkérdezi az örökbefogadott gyermek, hogy szüleik a baba, elmondhatjuk, hogy általában hogy születik, majd folytathatjuk azzal: vannak olyan gyerekek, akik ott nevelkednek fel, ahol születtek, és van olyan, hogy az a pár nem tudja felnevelni, viszont egy másik pár nagyon szeretné, és akkor ők és a gyerek egy családdá válnak, a gyerek az ő gyerekük lesz, még ha nem is az az anyuka szülte. „Mi is így lettünk egy család: egy másik néni szült, de a mi gyerekünk vagy, és mi a te szüleid.” Sok szülő tart attól, hogy a gyermek számára ez a tudás traumát jelent, de ne feledjük, ő nem tudja, a többség szerint mi számít „normálisnak”, a szülő hozzáállásából fogja érezni, rendben lévő, vagy szorongató-e a történet.
A lombikkal hasonló a helyzet. Miután elmondtuk, hogy fogan a baba, hozzátehetjük, van olyan, hogy doktornénik, doktorbácsik segítenek, hogy találkozzon az anyukából és az apukából származó magocska, eleinte ők nevelgetik, és amikor összeforrt a kettő, és már elég erős, akkor beteszik az anya hasába, és ott növekszik tovább. Az egészen kisgyermeket nem fogja érdekelni, hogy orvosi pontossággal határozzuk meg, min múlik, szükség van-e erre a beavatkozásra, és hogyan is zajlik pontosan. Először óvodáskorban szokott felmerülni a „hogyan szüleik a baba” kérdés, és ekkor elegendő a fenti válasz. Később, ha többet akar tudni, mindig az életkorának megfelelően kiegészülhet a történet a részletekkel.
A személyesség pedig azt jelenti, legyen benne a történetben a szülő viszonyulása. Például, hogy nagyon várták, örültek, mikor megérkezett, az örökbefogadott gyereknek elmesélhetik, milyen izgatottak voltak az első találkozásnál. Ezek az érzelmi szálak határozzák meg, hogy a gyermek „normálisnak” érzi-e érkezését, érzi-e, tudja-e, hogy helye van a világban, a családban, hogy pótolhatatlanul fontos.
