Bármennyire is tiszteletben tartja a szülő gyermeke választását azzal kapcsolatban, kivel barátkozik, mindenkinek vannak személyes preferenciái, és bizony előfordulhat, hogy egyszerűen nem szimpatikus a szülőkolléga. Na ilyenkor van az, hogy meghívjuk a gyereket játszani, és anyukának azt mondjuk, hogy hétre jöjjön érte. De mit mond erről a pszichológus?
Sokszor beszélünk róla, hogy fontos a gyerek és szülő összeillése, senkinek sem egyformán könnyű bánni ilyen vagy olyan személyiségű gyerekkel. Csakhogy nem elég a gyermekkel összehangolódni, hiszen ahogy belép a közösségbe, és barátokra tesz szert, a szülő kapcsolatba kerül az ovis, majd iskolás társakkal, és szüleikkel is. És nem mindegy, milyen kapcsolatot ápol velük, hiszen adódhatnak olyan helyzetek, mikor huzamosabb időt kell együtt tölteni, vagy akár arról dönteni, rájuk bízza-e a csemetét egy délutánra, vagy napokra is.
A barátot és a hozzájuk tartozó szülőket egyébként nem mindig könnyű szétválasztani, volt, aki azt mesélte, nem szerette lánya egyik legjobb barátnőjét, és haragudott magára, mert magának sem tudta megindokolni ellenérzését. Aztán rájött, vele valójában semmi baja nincs, anyukáját találta rendkívül kellemetlen jelenségnek, és frusztrálta, hogy a gyerekek kapcsán rendszeresen találkoznia kell vele.
Ha lehet tanácsot adni ilyen helyzetekre, az első az lenne, gondolkozzunk el azon, mi is a problémánk. Nem mindegy, hogy reális alapon nyugszik az ellenérzésünk, mert az illető családtól olyasmit tanulhat gyermekünk, amit nem szerettünk volna megtanítani, vagy egyszerűen csak nem szimpatikus az illető.
Ha a szülő is úgy látja, nem jelent valós veszélyt a gyermekre a másik család, valószínűleg érdemes magában elrendeznie a kérdést. Hazudni persze nem kell, egy nagyobbacska gyerek már megérzi az ellenszenvet, és talán rá is kérdez, és nyugodtan megmondhatja a szülő, hogy neki nem rokonszenves a szülőtárs, de ne legyen rendszeres téma otthon az illető szapulása, ne mesélje anya vagy apa, hogy már megint milyen ostobaságot mondott az illető, mikor az udvaron együtt várakoztak. Ezzel a gyerek személyes kapcsolatait bolygatja meg, és azt közvetíti, nem fogadja el a gyermek választását. Ugyanez igaz a gyermek kedvenc együttesére, ételére, stb. Lehet a szülő más állásponton, és mondhatja, hogy neki nem tetszik Fluor Tomi, és nem kedveli a vaníliafagylaltot, de nem kell fintorogni, ha ezek előkerülnek, mert az végső soron a gyermekkel szembeni ellenségesség.
A második tanács, hogy senkitől sem érdemes tiltani a gyermeket. Más megoldás jön szóba egy kisebb, óvodáskorú vagy kisiskolás, és egy nagyobb, már tudatosabban barátkozó gyermeknél. A kicsik általában könnyebben terelhetők, ha a szülő olyan helyzetet teremt, hogy alkalma legyen másokkal játszani, mint az ellenszenves szülő gyermekével, jó eséllyel el fogja fogadni a helyzetet.
Persze kérdés, valóban szükség van-e erre, de sokan érzik, hogy a nekik szimpatikus család jobb hatással lenne a gyermekre. Akkor is fontos: semmiképp ne hozzuk olyan helyzetbe, amikor megtiltjuk, hogy valakivel játsszon: a kisgyermek azzal játszik, akivel könnyen megy az interakció, nem tudatos mérlegelés alapján szervezi társas kapcsolatait. Annyit tehet a szülő, hogy gyakran áthívja vendégségbe a számára rokonszenvesebb család gyermekét, és arra a játszótérre viszi a kicsit, ahova ők járnak. Így kialakulnak a közös játékok, a kapcsolat, és valószínűleg az óvodában is egymás társaságát fogják keresni. Nem tiltani vagy elrettenteni érdemes, hanem más kapcsolatokat erősíteni.
A nagyobb gyermek már nem terelhető így, ami jót jelent, mert egyre személyesebbé válnak barátságai, egyre kevésbé lecserélhető a másik fél. Ha a gyermek barátja nem szimpatikus elsőre, tegyünk erőfeszítéseket, és próbáljuk megérteni, mit szeret benne a csemete. Ha a szülő úgy érzi, olyasmit képvisel, ami ellenkezik az értékrendjével, nyugodtan tarthatja magát határozottan az általa képviseltekhez, de ne a másik családot, hanem magát a viselkedést utasítsa vissza.
Ha például a másik családban agresszív a légkör, és kiabálnak egymással, mikor ez átragad a gyermekre (és valószínűleg, ha átmenetileg is, de átragad), mondhatja, hogy kéri, ugyanezt máshogy ismételje el a gyerek, mert neki nem esik jól ez a hangnem. De nem kell felsőbbséges párhuzamot vonni a két család közt, mondván: „Lehet, hogy Pistiéknél ez a szokás, de én ezt nem tűröm.”
Ha a barát vagy szülei ellenséges felhanggal kerülnek elő az otthoni társalgásban, az azért sem szerencsés, mert ezt valószínűleg úgy oldja meg a gyermek, hogy mindkét oldalon megpróbál megfelelni. Pistivel továbbra is barátkozik, de otthon a szülőkkel együtt szidja őt és családját. Ez pedig a társas kapcsolatoknak olyan leképeződéséhez vezet, hogy másokat nyugodtan ki lehet beszélni hátuk mögött, beleértve barátainkat is. Kamaszkorban pedig a lázadás kiváló eszköze lehet, ha a gyermek tudja, szülei nem kedvelik barátját és családját, ezzel tehát éppen ellenkező hatást ér el a szülő.
Hogy végső soron mit tegyen a szülő a számára nem szimpatikus anya- és apatársakkal, helyzetfüggő. Ha teheti, és ezzel nem okoz problémát, egyszerűen csak próbálja minimalizálni a kapcsolatot, és a szükséges együtt töltött időben udvariasan viselkedni. Ha ez nem kielégítő megoldás, például mert annyira szoros a barátság, hogy felmerül, a gyermek a másik családnál nyaraljon, érdemes erőfeszítést tenni, és jobban megismerni a másik felet. Az ismerkedés vagy oldani fogja az ellenérzést, vagy bebizonyítja, objektív indoka volt. Ebben az esetben is jól jár a szülő, mert megalapozottan fogja tudni megindokolni, ha nem szeretné rájuk bízni hosszabb időszakra a csemetét.
Cziglán Karolina, pszichológus
