Bármelyik szülő megmondhatja: bár a világon a gyermekét szereti legjobban, sokszor egyáltalán nem könnyű együtt érezni vele. Sőt, olykor annyira feszültté válik a helyzet, hogy szinte legyőzendő kis ellenséget lát benne.
Van, akinél ez a hozzáállás állandósul, és belehergeli magát, hogy különféle taktikákat találjon ki az ellenfél leszerelésére. Tudja, mikor várható a következő csata, például lefektetéskor, és előre igyekszik páncélba öltöztetni a lelkét a gyermeki támadás elviselésére.
Először is megpróbál erőt mutatni, ha ez nem elég, jönnek a fegyverek, ami lehet alkudozás, fenyegetés, ígérgetés, a másik szülő bevetése, és a többi. És a pszichológust is gyakran ilyen fegyverekért keresik fel a szülők, ha nem érzik elég acélosnak az arzenált.
Amíg ez a sarkított kép csupán egyfajta vicces látásmód, ami a feszültséget hivatott enyhíteni, és még a kiélezett pillanatokban is ott van a gyermek iránti szeretet és együttérzés, addig nincs baj. Mint annál a házaspárnál, ahol úgy megy át a nappaliba a férjhez a feleség, hogy mosolyogva közli: „Győztem!”, ami azt jelenti, elaludt a kisbaba. De valójában nem volt harc, azért aludt el, mert az anyja is nyugodt volt, és ügyesen elringatta.
Csakhogy később, különösen, mikor beköszönt a dackorszak (majd a második dackorszak, a kamaszkor), valóban lehetnek olyan pillanatok, hogy a szülő már-már azt hiszi, a csemete egyetlen célja, hogy őt piszkálja, idegesítse, kikészítse. Saját érzéseiből indul ki: mivel ő tehetetlen dühöt él át, ebből számára következik, hogy a poronty célja, hogy bántsa őt. Holott a gyermek céljai egész mások, például, hogy önállóságát gyakorolja, formálódó személyiségét építgesse, vagy egyszerűen csak fáradt, nyűgös, és ő sem tud mit kezdeni magával, ezt a feszültséget nyilvánítja ki minden olyasmiben, ami a szülő számára elviselhetetlen.
Az anyának és apának sokszor igaza van, ha úgy látja, éppen azért azt és úgy teszi a gyermek, mert pontosan tudja, ez ingerli leginkább a szülőt, csakhogy érdemes a szándék mögé nézni, ahol megbújik egy mélyebb üzenet. Például az, hogy „bajom van, nem tudok magammal mit kezdeni, figyelj rám, és segíts megoldani!”
Kiélezett helyzetben arra gondoljunk: ha mi nehezen viseljük el a gyermeket, milyen nehéz lehet neki elviselni magát! Hiszen ő még sokkal kezdetlegesebb problémamegoldó eszközökkel rendelkezik. Senki sem jókedvében dacol, „hisztizik” (már a kifejezés is sugall valamiféle rossz szándékot a gyermek részéről), nyűgösködik. Igen, sokszor tudja, hogy irritálja a szülőt, de ő maga is szenved. És a szülő segítségére van szüksége ahhoz, hogy megtanulja, hogyan lehet elviselni ezeket az érzelmeket, és lecsillapítani azokat.
Lecsillapítani nem kapkodva, sietve, hanem azzal a nyugodt magabiztossággal, hogy úgy is minden rossz elmúlik, de ha sikerül, érdemes lerövidíteni a nehéz időszakot. Legyen ebben szövetséges szülő és gyermek, nem egymással szemben, hanem együtt harcolnak a frusztráció, rosszkedv, nyugtalanság ellen.
Azt mesélte valaki, hirtelen indulat öntötte el, mikor egy ötéves kislány agresszíven tolta félre bő egyéves babáját, mondván: „Menj már arrébb! Miért nem mentél odébb?!” Annyi önuralom volt az anyában, ha ne adjon hangot haragjának, de magában méltatlankodott: „hát nem látja, hogy még nem érti a kisbabám, mit akar tőle?” Aztán kicsivel később eszébe jutott, hogy is értené az ötéves, hogy mi játszódik le egy egyéves fejében, ha ő felnőttként sem tudta azonnal felmérni, hogy néz ki a történet a kislány nézőpontjából. Persze, pár perccel később már rálátott, nyilván nem tudja egy ilyen korú csemete, a másik szándékosan állja-e el az útját.
De vajon miért várunk sokszor gyorsabb és pontosabb helyzetfelismerést a gyerekektől, mint amivel mi magunk rendelkezünk? Hiszen éppen azért tud annyira haragudni az ember a gyermekre, mert abban a pillanatban nem érzi át, mi zajlik benne. Ha átérezné, inkább mellé állna, és segítene neki megmutatni, hogyan érheti el mások számára is elfogadhatóan a célját.
Az elfogadás nem jelenti, hogy mindent engedünk. Ha például a gyermek toporzékolva üvölti apjának: "menj innen a fenébe", vagy valami még cifrábbat, a szülő szóljon rá határozottan, hogy nem beszélhet így. Mondhatja: „megértem, hogy dühös vagy, de nem mondhatsz ilyet!” Aztán segítsen kibogozni, vajon mitől érezné jobban magát a csemete, mi az igazi baja. Ha pedig megüti a gyermek, fogja meg a kezét, ne szorítsa, csak állítsa le, nézzen a szemébe, és mondja határozottan: "ezt nem szabad!". Húzza tehát meg az egyértelmű határokat, és tartsa magát ezekhez minden helyzetben.
Bár nem mindig nyomozható ki, mik a poronty mögöttes motivációi, de nem is ez a szülő legfőbb dolga! De ha érti a szülő, és szavakba is önti, azzel segít megalapozni az érzelmi intelligenciát, ami talán az egyik legfontosabb tulajdonság a sikeres és boldog élethez.
Például altatás közben duruzsolhat a a még feszült gyermek fülébe, hogy „értelek, kicsikém, nyűgös vagy most, mert nem tudsz elaludni, de a mami elringat, és jó lesz mindjárt, de jót fogsz szundítani”. De az sem tragédia, ha fogalma sincs a szülőnek, mi történt, a hozzáállás a lényeg, érezze, hogy mellette áll az anya és az apa, elfogadja őt érzéseivel együtt, és segít elhordozni a számára is megterhelő feszültséget.
Cziglán Karolina, pszichológus
