Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Még senki sem lett attól rosszabb ember, mert anyukája engedte, hogy felemás zokniban menjen oviba.
Szabadnak akkor tudjuk nevelni a gyereket, ha megtanítjuk neki, egy helyzetnek, problémának mindig több lehetséges olvasata, megoldása létezik. A pszichológus a héten arról ír, hiába a jószándék, ha a gyerek hétköznapi helyzetekben megjelenő kreatívitását mi magunk nyesegetjük le.
Egyszer arról mesélt nekem valaki, hogy egy gyermekrajz kiállítást nézett Berlinben. Megfigyelte, hogy az elején szellemes, eredeti alkotások voltak kirakva, majd ahogy haladt beljebb és beljebb a szobákban, egyre sivárabbak, laposabbak lettek. Csodálkozott, hogy az lenne a szervezőelv, a jóktól haladunk a gyengébbek felé? Majd megértette, mi volt a valódi rendező szempont: életkor szerint tették ki a képeket, méghozzá a kicsik rajzaitól indultak, a nagyok felé haladtak.
A kicsik még szabadok voltak, nem szabott fantáziájuknak határt semmilyen elvárás. A nagyobbakén már érződött az iskola szabályrendszerének lenyomata: lovat, házat, virágot csak bizonyos módon lehet rajzolni, arányosnak kell lennie, s főleg, nem lehet egy mackófej a TV torony teteje – ahogy az egy hároméves rajzán megesett. A nagyok rajza korrektebb volt, mégis keveset adott a befogadónak, nem derült ki belőle, milyenek, hogy érzik magukat, miről álmodnak. Csak az, mi mindent tanultak, és mennyire engedelmesen alkalmazzák.
Sok mindent fontos megtanulni a boldoguláshoz. Például nem születünk empátiával, meg kell érteni, mit érez a másik, ha így vagy úgy viselkedem vele, és hogy tegyek, ha barátságos légkörre vágyom magam körül. Tanulás kérdése, hogyan csinálhatunk magunknak kedvet egy-egy feladat elvégzéséhez, és hogyan tarthatunk ki egy cél mellett akkor is, ha az odavezető út fáradtságos.
Nem elég szabadon engedni a gyereket, bizonyos törvényszerűségeket meg kell értenie. Igen ám, de már erre a két példára is igaz, hogy a konkrét megvalósításra nincsenek bevált receptek, amik követése garantálná a sikert, hanem egyéni utak vannak, mindenkinek a sajátja, amire neki kell rálelnie. Ehhez a keresési folyamathoz pedig szükséges egyfajta kreativitás, de nevezhetjük találékonyságnak, vagy szabad gondolkodásnak is.
Azok a szülők, akik - a legjobbat akarva gyermeküknek - olyan kérdésekben is megkötik kezüket, ahol terepe lenne a szabad gondolkodásnak, intuíciónak, szándékukon kívül éppen az egyik legfontosabb készség elsajátításától fosztják meg. Ez a tudás valahogy úgy foglalható össze, hogy nemcsak egyféleképpen csinálhatók a dolgok, szabadságunkban áll választani.
Milyen gyakori a pszichológushoz segítségért fordulók beszámolóiban, hogy azért nem változtatnak, mert egyszerűen nem hiszik el, hogy máshogy is lehet! Hogy egy helyzetben reagálhatnának másképp is, egy problémát felfoghatnának máshogy is. Egyféle értelmezést megtanultak, és nincs meg az a készségszintű tudás, hogy minden élethelyzetnek sok olvasata van, próbálgatni érdemes, hogy rátaláljunk a leginkább hozzánk illőre.
Természetesen nemcsak a rajzolás kérdése jó példa arra, ahogy a csemete megélheti a szabadságot. Naponta ezer és ezer olyan helyzet adódik, ahol a szülő választás előtt áll, mennyire korlátozza a gyerekét. Nehéz ebben megérezni a jó arányokat, hiszen a ló túloldalára is könnyű átesni. Bár a rajzban megélhetjük a szabadságot, és lehet pöttyös az elefánt, és élhet a házban, alhat összebújva a macskával, de a geometriában nem lehet kör alakú a háromszög. Annak van egy kötött rendszere, amiben csak akkor tudunk tájékozódni, ha betartjuk a szabályokat.
Hasonlóan a hétköznapi életben: semmi baj nem történik, ha valakinek jól esik főétellel kezdeni, és aztán eszi a levest, vagy ha különböző színű zoknit húz, de következménnyel jár, ha télen nyári ruhában megy ki, vagy ha alvás helyett egész éjjel TV-zik.
Sok szülő szorong amiatt, hogy elég „normális” lesz-e a gyerek, ennek megfelelően, ha valamihez nem konform módon nyúl a csemete, ingerült lesz, úgy reagál, amiből elutasítást érezhet a poronty. De sajnos nemcsak az adott cselekvés elutasítását, hanem a személyiségét is. És mivel akkor fogadják el, ha a sémáknak megfelelően viselkedik, ez válik elsődleges céllá. Innentől egyenes az út egy olyan életfelfogás felé, ami szerint létezik egyfajta normális élet, és ha boldog akarsz lenni, aszerint kell élni.
Milyen gyakran halljuk emberektől (rendelőben és azon kívül is), ha lenne diplomám, boldog lennék. Ha lenne párkapcsolatom, boldog lennék. Ha lenne gyerekem, házam, kitüntetésem, boldog lennék.
És ha mindez megvan, csodálkoznak, hogy pontosan olyan vacakul érzik magukat, mint előtte. Ugyanis az elképzelt szabályoknak való megfelelés, egy normálisnak vélt életút bejárása önmagában nem boldogít. Bizonyos feltételek tényleg szükségesek a boldogsághoz, de ezekben éppen az a trükk, hogy csak nagy vonalakban jelölik ki az irányt, a konkrét tartalmat a saját személyiségére kell szabni az illetőnek. Például mondhatjuk, hogy tartalmas kapcsolatokra és értelmes tevékenységre mindenkinek szüksége van. De hogy ez a tevékenység és a kapcsolat miféle, arra nem adnak hiteles választ a filmek sablonjai, de a szülői elképzelések szabályrendszerei sem.
Ezért a társadalmi normák és szabályok megtanítása mellett ugyanolyan fontos szülői feladat az egyéni, akár szokatlan ötletek bátorítása is. Akkor tiltsunk, ha tudjuk, miért tesszük, ha valóban következményei lennének a tiltott viselkedésnek. Így hiteles is lesz az intés.
