Annak ellenére, hogy a gyerekünk a mi génállományunkat hordozza, és a legtöbb impulzus a szülőktől éri, mégis rengeteg újdonságot hordoz, ami ki tudja, a természet milyen játéka nyomán állt össze az ő személyiségére jellemző, egyedi módon. A pszichológus a héten arról ír, hogy a szülőséget sokkal jobban képes élvezni az, aki nem csak formálni szeretné a csemetét, hanem tud hátradőlni is, és örömmel nézni, hogyan bontakozik ki a gyerek személyisége.
A pszichológiai kutatásban hangsúlyos téma, hogyan hat a szülő a gyermekre, hogyan formálja, neveli. De kevesebb szó esik arról, vajon változik-e eközben a szülő? Igaz, manapság már mindig hozzátesszük, a nevelés nem egyirányú folyamat, sokkal inkább körkörös: a gyermek is kivált bizonyos nevelői stílust, ami aztán spirálként tovább gyűrűzik a két fél közt, ahogy egymást formálják. Mégis, mintha végül mindig arról beszélnénk, mi változott a gyermekben.
Pedig a szülő is változik, ő is megszületik az első babával együtt: az ő anyai, apai léte is abban a pillanatban indul el. És ez a tanulás nemcsak abból fakad, hogy már másért is felelős, bár nyilvánvalóan ez is személyiségformáló hatású. Ha megkérdezünk anyákat és apákat, ők mit tanultak a gyermeküktől, kiderül, hogy sokkal színesebb és gazdagabb a kép, mint gondolnánk.
Anett azt meséli, akkor értette meg, mit jelent észrevenni az élet apró szépségeit, mikor kisfia érdeklődni kezdett a külvilág iránt: néhány hónaposan már nem szundította végig a sétákat, hanem arcán tudományos kíváncsisággal méregette az épületeket, fákat, embereket. Aztán ez a kíváncsiság csak fokozódott, ahogy kézbe tudott venni tárgyakat, és hosszú percekig szemlélt egy fésűt, papírlapot vagy bármi mást. Manapság terápiás formában is tanítják a jelen megélésének képességét, azt, hogy vegyük észre, ami körülvesz minket, és ami bennünk történik éppen most, ahelyett, hogy a múltban merengenénk, vagy a jövőt tervezgetnénk. Anett terapeutája a kisfia volt. Rájött, hogy még azt sem tudja, hogy is néznek ki a házak az utcájában, ahol tíz éve él. Persze, látja mindig, de sosem figyelte meg igazán, mert aktuális ügyeivel, céljaival volt elfoglalva, ahogy elrobogott mellettük. Mikor rájött, hogy ami körülötte van, sokkal érdekesebb a napirend századszori végigpörgetésénél, egy új világ tárult fel előtte.
Gábor és Mariann is valamiképp alázatot, szerénységet tanultak, noha egészen különböző élethelyzetekben. Gábor különösen megszenvedte lánya kamaszkorát. Nem mintha annyira viharos lett volna, inkább neki okozott nehézséget elfogadni, hogy eljött az ideje, mikor ki kell őt engedni a burokból, ahol addig tartották feleségével. A lány, életkorának megfelelően egyre több időt töltött barátaival, már jobban számított az ő véleményük, nekik akart megfelelni. Gábor úgy érzi, ő is ebben az időszakban vált igazán felnőtté azzal, hogy elfogadta, úgy támogatja, erősíti lányát a háttérből, hogy annak gyümölcseit már nem ő és feleségére fogja élvezni. Míg kicsi volt, a nevelés eredménye is valahogy családon belül maradt: ha sikeresek voltak, ők kaptak nyugodtabb, megbízhatóbb gyermeket. Mikor kamasszá vált a lány, elmaradtak ezek a jutalmak, nekik mindenképp a pikírt stílus jutott. Ám mégis tudták, a külvilágban, a társakkal, fiúkkal való kapcsolatában a lányuk a tőlük kapott biztatásból, megerősítésből építkezik.
Mariann számára a terhesség és szoptatás időszaka volt megrázó, ugyanakkor megtisztító élmény. Korábban úgy hitte, teste egy eszköz, ami fölött ő gyakorol irányítást. A várandósság időszakában és a szoptatás alatt azt élte meg, hogy valaki más használja a testét, és minden porcikája ennek szolgálatában működik, alakul, változik. Tudta, hogy azért olyan fáradt a babavárás bizonyos időszakaiban, hogy szervezete tartalékolja az energiát a magzat számára. Hogy ízlése megváltozását is a gyerek érdekei alakítják. Az általa „kölcsönben van a testem” érzésnek nevezett jelenség a várandósság utolsó hónapjaiban érte el csúcsát, mikor minden pillanatban emlékeztette a pocak súlya, feszülése, hogy valaki más is lakja ezt az otthont, ami korábbi életében csak az övé volt. A szoptatás időszakában az állandó rendelkezésre állás élménye volt számára meghatározó. Mariann szép, de nehéz időszakként emlékszik vissza erre az összességében bő másfél évre, ami érzése szerint sokat alakított személyiségén. A második és harmadik gyermekkel már könnyebb volt ugyanez.
Mindenkinek más és más a maga személyes története, de egy biztos: a gyermeknevelés átalakítja a szülőket, olyan titkokat mutat meg személyiségükből, ahova máskülönben talán sosem pillanthattak volna be. Sokszor apróbb dolgokat tanul az anya és apa, mint amik a fenti példákban megjelentek: például, hogy máshogy is lehet reagálni eseményekre, mint ahogy addig gondolták, de akár konkrét gyakorlati ötleteket is meríthet az ember a kicsi, sokszor józanabb, egyszerűbb látásmódjából. Például, hogy tárgyak máshogy is használhatók, mint ahogy megszoktuk. De van, aki azt tanulta gyermekétől, hogy a bundáskenyér cukorral is finom.
Egy biztos: annak ellenére, hogy a csemete a szülői génállományt hordozza, és a legtöbb impulzus a szülőktől éri, mégis rengeteg újdonságot hordoz, ami ki tudja, a természet milyen összjátéka nyomán állt össze az ő személyiségére jellemző egyedi módon. A szülőséget sokkal jobban élvezi, aki nem csak formálni szeretné a csemetét az általa helyesnek vélt irányban, hanem tud hátradőlni is, és élvezetten nézni, hogyan bontakozik ki a személyisége.
