Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Folyton adó, fegyelmezett szülő melllett nehéz boldog gyereknek lenni, ezért a pszichológus arra bíztat, ne sajnáljuk az időt a közös semmittevéstől.
Ha a gyereknevelés a téma, sok fontos, komoly dologról esik szó. Mint például a mintaadás, a következetesség, hogy hogyan tanítsunk felelősséget a csemetének, büntessük-e, és ha igen, hogyan. Ebből úgy tűnik, mintha a nevelés valamiféle projekt lenne, ami mindig összeszedett, fegyelmezett szülőt igényel. Holott van még valami, ami kell hozzá: a haszontalan, cél nélküli idő. Folyton adó, fegyelmezett szülő mellett ugyanis nehéz oldott, boldog gyermeknek lenni.
Nem, nemcsak „minőségi” időt kell tölteni a gyerekkel, amikor a szülő adja magát teljes valójában, hogy a gyerekkel egymásra figyelve tartalmasan töltsék el a napot. Valóban, ez is lényeges. Csakhogy, még ha a szülő naponta több óra minőségi időről gondoskodik, amikor fejlesztőjátékot játszik a gyermekkel, együtt sportol, mondókázik-énekel, közben arra gondolva, hogy ez hasznos, még mindig hiányzik valami.
Méghozzá a ráérősség, úgy is mondhatnánk, a jó értelemben vett időpazarlás. Az érzet, hogy egyszerűen együtt lenni jó, anélkül, hogy bármi történne, bármilyen célja lenne. Megkockáztatom: néha jobb egy összebújós, kakaót kortyolós tévézés, mint az a mese, amit azért olvas a szülő, mert tudja, hogy ezzel jót tesz a gyermek érzelmi fejlődésének.
Persze, a pszichológus ezzel kapcsolatban nehezen tud ügyesen fogalmazni, hiszen arról van szó, mi hogyan hat a csemetére, végső soron tehát arra buzdítjuk a szülőket, viselkedjenek úgy, ahogy az hasznos, egészséges a poronty testi-lelki fejlődése szempontjából - puff neki. És fából vaskarika, ha úgy hangzik a tanács, hogy tessék spontánnak lenni minél többet.
Nem arról van szó, hogy egy újabb programpontot kellene beépíteni a napirendbe, a felesleges időét, amit fegyelmezetten betartunk minden nap héttől nyolcig. Inkább arról, hogyha úgy érzi az anya vagy apa, hogy szíve szerint nem csinálna semmi „értelmeset”, csak leheveredne a szőnyegre az ott játszó gyermek mellé, aki aztán vagy bevonja őt, vagy nem - és ha nem, akkor csak nézni fogja -, engedjen ennek az érzésnek! Jó így, nem kell kitalálni helyette semmi tartalmasabbat. Nem kell sétálni menni, ha aznap nyűg a beöltöztetés, az összepakolás, a jövés-menés.
Persze, ez a biztatás azoknak szól, akik egyébként hajlandóak biztosítani a változatosságot, élményeket a gyermek számára. Nekik szól az üzenet, hogy szabad lazítani, sőt, ezzel nem elvesznek, hanem adnak a gyermeknek. Köztudott, de mégis feledésbe merül gyakran, hogy a gyermek számára az egyik legfontosabb érzelmi hatás, hogy a szülő hogy érzi magát.
Folyton adó, fegyelmezett szülő mellett nehéz oldott, boldog gyermeknek lenni. Nem szoktuk ezt ilyen módon megfogalmazni, de valójában fontos igénye a csemetének, hogy élvezzék a társaságát, hogy a szülő ne csak megdicsérje őt, mint aki tudja a dolgát, hanem érezze a hangján, lássa az arcrezdülésein, hogy vele lenni jó, pihenés, feltöltődés. Vajon mit üzen egy gyermek számára, ha a vele való együttlét mindig feladat, amit aztán a szülő a lefektetése után próbál kipihenni?
Sokan beszámolnak olyan szülőkről, akik mindig tökéletességre törekedtek. Tiszta volt a ház, még a zokni is ki volt vasalva, az ünnepeken tökéletes volt a menü és a dekoráció, csak éppen nem lehetett aznap egymáshoz szólni, mert mindenki a feladatára koncentrált, nehogy kicsússzon az időből, vagy valami ne legyen a helyén. Aztán, amikor elkezdődött az ünnep, akkor sem lehetett, mert akkor anya és apa a végeredményt figyelte feszülten, és bár mosolyogtak, látszólag ünnepeltek, valami mégsem stimmelt: mintha nem lettek volna jelen. Sajnos a szorongó ember kénytelen magára figyelni: nem önzésből, hanem hogy monitorozza, megfelel-e a vélt elvárásoknak.
Az ilyen anyáknak és apáknak többféle motiváció állhat tetteik hátterében. Ide tartoznak a mártírok, akik szeretnek úgy gondolni magukra, mint akik feláldozzák életüket másokért. Az önértékelésük sérülne, ha engednék jól érezni magukat. De állhat abból fakadó szorongás is a háttérben, hogy nem lenne elég jó szülő, ha olykor lazítana egy kicsit. Ők a bűntudattól félnek: nehogy utólag szemrehányást kelljen tenni maguknak, hogy a gyermekük valamiben nélkülözött miattuk. Végül, van, akit leginkább a tökéletes család látszatának megteremtése hajt, mert mások visszajelzése nagyon fontos számára.
Az első és harmadik szülő problémái mélyebbre nyúlnak, általában a középső típusba tartozó, gyermeke miatt szorongó szülőn lehet könnyebben segíteni. Számára megkönnyebbülés, ha elhiszi, a gyermeknek maga a kapcsolat a legfontosabb, minden más, amit még adhat a szülő, csak ez után jön, és csak a meleg, érzelemmel teli kapcsolat keretein belül értékelhető. A jó kapcsolathoz pedig szükséges valamiféle ellazult lelkiállapot, hiszen így lesznek reakcióink spontának és személyesek.
