Hogyan leszünk a kis csecsemő büszke szüleiből folyamatosan tiltó rémek, akik olyanokat mondanak, hogy „addig innen fel nem állsz, míg meg nem etted”, meg „nem igaz, hogy nem érted, pedig elmondtam már ezerszer.” A pszichológus arról ír, hogyan ne ássuk alá a gyerek önbizalmát (és saját tekintélyünket) napi 150 nemmel.
Mikor egy kisbabát látunk anyjával vagy apjával, általában kedveskedő hangnemű beszélgetések kísérik az együttlétet. A baba (szinte) mindig ügyes és aranyos, függetlenül attól, hogy éppen mosolyogva gőgicsél, alszik vagy sírdogál. Ha megfigyelünk egy öt év körüli gyermeket szüleivel, sokkal változatosabb, és gyakran szomorúbb a kép. Persze, el lehet csípni kellemes beszélgetéseket is, de eddigre megsokasodnak az „addig innen fel nem állsz, míg ezt meg nem etted”, a „nem igaz, hogy nem érted, pedig elmondtam már ezerszer” jellegű, gyakran kifejezetten ellenséges hangvételű mondatok.
A hozzánk, pszichológusokhoz segítségért forduló felnőttek jelentős része arról számol be, úgy érzi, sosem tudott igazán megfelelni szüleinek. Egy részük már rég lemondott róla, és csak fásult dühvel gondol vissza azokra az élményekre, mikor bíztatás helyett elégedetlenséget kapott, ám ennél is nehezebb a helyzete azoknak, akik sosem adják fel, harminc, negyven évesen is reménykednek benne, hogy egyszer meglátják szüleik szemében, hogy büszkék rájuk. Vajon mi történik idő közben, mitől sokasodnak meg az elégedetlen hangok a családokban?
Értelemszerűen addig nem tud a szülő szófogadást várni, míg a baba nem érti, amit mondanak neki. A probléma utána kezdődik, ha a szülő úgy gondolkodik, ha a gyermek már megérti a kérés vagy tiltás tartalmát, nincs is semmi akadálya, hogy engedelmeskedjen. Ront a helyzeten, ha a gyermek ellenkezésében elsősorban az ő leminősítését látja. Hiszen az ő szavára nem hallgattak.
De hát miért nem fogad szót?
A valóság bonyolultabb, mint hogy a jó gyerek szót fogad, a rossz ellenkezik. A tiltakozásra igenis szükség van az egészséges személyiségfejlődéshez, így alakul ki az autonómia érzése. A kétéves kisgyerek gyakran arra is nemet mond, amit szíve mélyén szeretne, csak hogy meglegyen a megfelelő tiltakozásmennyiség. Meg kell tapasztalni, hogy önálló személy, aki tud mást akarni, mint a környezete. Az autonómia érzése egész életen át fontos, de ha valaki kialakította a határait, felnőttkorban nincs szükség a másokkal való szembeszegülésre ennek megéléséhez. Amíg formálódik ez a belső iránytű, néha ellen kell állni, a mást akarás kedvéért mást akarni, és ennek két különösen intenzív időszaka van: a dackorszak és a kamaszkor.
Az autonómiát is segíti, és az egészséges kisgyermek alapvető tulajdonsága a kíváncsiság. Ez nemcsak a sok-sok feltett kérdésben jelenik meg, de mindent ki is szeretne próbálni. Megfogni, egyedül csinálni, egyedül használni, méghozzá nem úgy, ahogy előírják, hanem ahogy ő akarja. A szülők egy része ezt értékeli, mert látja benne a kezdeményezőkészséget, amire egész életében szüksége lesz a csemetének, és ösztönösen érzi, megtérül az energia-befektetés, ha a biztonság szabta határokon belül engedi kibontakozni a gyermeket. Míg más szülők úgy fogják fel szerepüket, hogy ők azok, akik megtanítják, mi hogyan helyes, mit hogy kell használni rendeltetésszerűen. Valójában persze mindkettő feladata a szülőnek, de semmiképp nem szerencsés, ha a nevelés egy kis vadember betörésével egyenlő a szülő számára.
Hogyan kell nem hisztizni?
Korlátokra mindenkinek szüksége van, nem az mérgezi meg az otthoni hangulatot, ha bizonyos dolgokhoz nem szabad a gyermeknek hozzányúlnia, vagy ha egyes viselkedési elemeket nem tolerál a szülő. Ám nagyon fontos, hogyan hangzik el a tiltás. Vannak esetek, mikor hirtelen, a lehető legerőteljesebben le kell állítani a viselkedést, mikor veszélybe sodorja magát a csemete. A legtöbb nevelési helyzetben azonban át tudja gondolni a szülő, hogyan fogalmazzon.
Sokkal könnyebb lenne az élet, és élhetőbb a családi légkör, ha kevesebbet tagadnánk, és többször tennénk pozitív állításokat. Valamit nem tenni nem lehet, csak mással helyettesíteni. Amikor a gyermek figyelmen kívül hagyja a „ne hisztizz!” felszólítást, abban benne van, hogy korántsem egyértelmű, hogyan kell „nem hisztizni”. A szülő is gyakrabban jár sikerrel, és a hangulat is kellemesebb, ha a sok „ne” helyett inkább pozitív javaslatokat tesz, méghozzá olyanokat, amelyek minél konkrétabb viselkedésre vonatkoznak.
A „nyugodj meg” sem könnyen teljesíthető kérés, ha belegondolunk, egy felnőtt számára sem az. De érthető és teljesíthető, ha azt kérjük a boltban csokiért nyafogó, veszekedő gyermekünktől, jöjjön velünk, és segítsen nekünk válogatni szép narancsokat. Valószínűleg a látszat kedvéért még lesz néhány kisebb toporzékolás a csokis pult előtt, de nem fog elmérgesedni a helyzet.
A szavaknak nagy az ereje, és a szülő szándékán kívül üzenhet vele, ha naponta ötvenszer kifejezi, hogy amit a gyermek éppen tesz, az nem jó. Ráadásul, hogy ha valaki ilyen gyakran hallja a tiltó szócskát, teljesen immunissá válik rá. Érdemes visszanyúlni ahhoz a tudáshoz, ami a babáknál még szinte mindenki számára elérhető, hogy a gyerek szándéka alapvetően nem elítélendő, hiszen az mozgatja, hogy megismerje a világot, és jól érezze magát benne. A szülő feladata, hogy minél nagyobb teret biztosítson ehhez, és úgy jelölje ki a határokat, hogy a gyermek érezze, elfogadja őt a szülő akkor is, mikor megpróbálja feszegetni azokat.
Cziglán Karolina, pszichológus
