Játék, evés, alvás, milyen jó is lenne gyereknek lenni, gondoljuk mi felnőttek. Pedig a gyermekkornak nem kisebbek a kihívásai, mint a komolynak tartott felnőttkornak. Sok gyermek számára különösen nehéz ez az időszak. A gyermekkori szorongásos zavarok egy része idővel csillapodik, míg sok probléma a felnőttkorra is átnyúlik.
Mit tegyünk, ha a gyerek pánikba esik egy gombos ruhadarab látványától, ha sikítva menekül a bohóc elől, vagy nem bírja elviselni a szelet? Annak eldöntésében, hogy érdemes-e a szülőnek szaksegítséghez fordulnia, mindig a szenvedés mértéke a döntő, az, hogy ront-e a gyermek életminőségén a probléma - erről ír a pszihológus.
Az egyik leggyakoribb gyermekkori szorongásos betegség a fóbia. Ez erős iszonyodást, félelmet jelent valamitől, olyan mértékűt, amit a józan ész nem indokolna. Fóbia szinte bármitől kialakulhat, tárgya lehet kutya, pók, kígyó, a Mikulás, bohóc, a szél vagy éppen a ruhákon található gombok. Egyes kutatók szerint gyakrabban váltanak ki félelmet olyan dolgok, amik az ember kialakulásának története során tényleg veszélyeket rejtettek, és nagyobb eséllyel maradt életben, aki tartott ezektől. Ilyen a pók és a kígyó, de nyilvánvaló értelme van például a magasságtól való félelemnek is.
Nem mindig találunk valós kellemetlen élményt a fóbiák hátterében, sokszor nem derül ki, miért éppen attól fél a gyermek, amitől. Ilyen lehet például a széltől vagy a bohóctól való félelem. Az persze nem meglepő, ha egy különösen fájdalmas beavatkozást követően rettegni kezd a gyermek minden fehérköpenyestől, az orvostól a péken át a karatemesterig.
Fontos, hogy legyünk megértők a gyermek félelmeivel szemben, ne bagatellizáljuk, végképp ne erőszakoskodjunk, hogy csak azért is találkozzon a fóbia tárgyával. Persze, az ellenkező véglet sem jó. Lehet a félelemnek olyan tárgya, ami elkerülhetetlen, és aminél komoly gondot okozna, ha a gyermek nem alkalmazkodna hozzá. Ilyen például a szociális fóbia, ami a társas élményektől, megmérettetésektől való félelmet jelenti. Ezt később sem tudja majd elkerülni, és boldogulását, egész életét nagyban befolyásolja, mennyire találja fel magát mások között.
De ártalmatlanabb fóbiák esetén sem kell a szülőnek átesnie a ló túloldalára, és eltúlozva segíteni. Van, aki maga kezdi elhúzni a kutyafóbiás gyermeket az eb láttán, mert legalább annyira tart a gyermek reakciójától, mint ő a kutyától. Az ideális hozzáállás, ha a szülő együtt érez a félelemmel, és apró lépésekben bátorítja a gyermeket a félelem tárgyához való közeledésre, mindig csak annyira, amennyire a gyermek erre hajlandó.
Azt is érdemes szem előtt tartani, okoz-e valamilyen problémát a gyermeknek az adott fóbia, és eszerint mérlegelni a leküzdésével vagy megmaradásával járó árat. Ha például a kígyóktól fél a gyermek, meglehet, hogy egyszerűbb elkerülni az állatkertben a mérges házat és a kígyós filmeket, mint komoly figyelmet fordítani erre a „problémára”, míg az említett szociális fóbiával nyilván kell valamit kezdeni.
Ha mások előtt nem beszél
Bár nem tartozik a fóbiák közé, egyes beszámolók szerint mutat vele bizonyos hasonlóságot az ún. elektív mutizmus, ami azt jelenti, a gyermek a legtöbb helyzetben, általában az otthoni, biztonságos közeget leszámítva mindenhol teljesen némává válik, egyáltalán nem szólal meg.
Judit, egy elektív mutista kislány édesanyja szerint olyan, mintha a gyerek félne, hogy mások, akik nem tartoznak a legszűkebb körbe, meghallják a hangját. A kislány még a tüsszentését is minden erővel visszafogja, nehogy annak kapcsán felzendüljön a hangja. Több olyan eset is ismeretes, ahol valamilyen súlyos titok lappangott a háttérben, általában a szülők egymás, vagy a gyermek előtti titkai, de természetesen nem állítható, hogy mindig erről van szó.
Szorongás az elválástól
Jellemzően gyermekkorban szoktunk beszélni egy másik zavarról, a szeparációs szorongásról. Valójában az embernek egyik legmélyebb félelme a magánytól, elhagyatottságtól való félelem. Ez érthető, hiszen nem vagyunk életképesek egymagunk, az elszigetelődés a halállal egyenlő. Gyermekkorban a szülők azok, akiktől függünk érzelmi és fizikai értelemben, nem csoda, hogy a szeparációs szorongás is rájuk, elsősorban az anyára vonatkozik. Az érzés időszakos felbukkanása természetes, például az óvoda első napjaiban, vagy valamilyen ijesztő esemény, például az anya kórházba kerülése kapcsán.
Zavarról akkor beszélünk, ha a szorongás állandó érzelmi válasz minden olyan helyzetre, mikor a gyermek egy időre elválik az anyától, és ez nem csillapodik. Sokaknál elalváskor is megjelenik a félelem, hiszen ez is egyfajta elszakadás. A pszichológusok jelentős része úgy látja, rendszerint az anya elvárására válaszol így a gyermek, valójában ő az, aki igényli az érzelmi függést, akit zavarna, ha a gyermek felhőtlenül jól érezné magát nélküle is. A gyermek, anélkül, hogy tudatában lenne, megfelel ennek az elvárásnak.
A felsoroltaknál sokkal több arca van a szorongásnak gyermek és felnőttkorban is, és olykor egészen burkoltan jelenik meg. A szorongás bizonyos mértékig természetes, sőt egészséges jelenség, komoly problémára utal, ha valaki egyáltalán nem éli meg ezt az érzést. Túlzott szorongásról akkor beszélhetünk, ha nincs arányban a konkrét helyzettel, ha nem csillapítható, és ha valamiben akadályozza a gyermeket, mert például kizárja bizonyos tevékenységekből, vagy egyes helyzetek elkerülésére kényszeríti. Annak eldöntésében, hogy érdemes-e a szülőnek szaksegítséghez fordulnia, mindig a szenvedés mértéke a döntő, az, hogy ront-e a gyermek életminőségén a probléma.
Cziglán Karolina, pszichológus
