Az unoka-nagyi viszony sokszor idilli, a tőle elválaszthatatlan anyós-meny viszony sokszor nem az.
Szerencsések azok a gyerekek, akiknek két nagymamájuk van. Az unoka-nagyi viszony sokszor idilli, a tőle elválaszthatatlan anyós-meny (anyós-vej) viszony viszont sokszor nem az. Hogyan kapjon eleget a gyerek mindkét nagymamából, ha közben nem lángol túlzottan a szeretet?
Olvasónk, Móni arról ír, hogy nem kell feltétlenül legjobb barátságban lenni az anyósunkkal ahhoz, hogy az unoka-nagyi viszony ne sérüljön. Csak finoman, diplomatikusan. Észrevettétek már, mennyivel több embernek van baja az anyósával, mint az apósával?
Múltkor hallottam egy nőt a tévében, aki arról mesélt nagy meghatottsággal, hogy milyen jó, ha vannak nagyszülei egy gyereknek, mert szerinte csak tőlük lehet igazán tanulni. Neki is a nagyi intelmei hatottak csak igazán, s nem a szüleié. Ez lehet, hogy kicsit túlzás, de azért az én esetemben is, főként haláluk után, a nagyi és a mama ikonikus, szép és hiányzó darabjai lettek életemnek.
Emlékszem, milyen jó volt a nagyinál vagy a mamánál kiskoromban. Vártam, hogy találkozzunk, s bár a velük töltött idő olykor unalmas volt, mégis valahogy jó volt így, s elbúcsúzva már vártam is a következő alkalmat. Így, utólag meg különösképpen felértékelődnek ezek a dolgok.
Bár egészen mások voltak, valahogy mégis ugyanúgy szerettem őket, nem is volt kérdés. A nagyi igazi sütős-főzős nagymama volt, a mama kevésbé volt tehetséges a konyhában, tőle mást kaptam: a vicces meséket és a balatoni hegyoldalban töltött nyaralásokat. Az egyikük csendes volt, a másikuk szeretett csacsogni, kuncogni. Az egyik gyárban volt szakmunkás, a másik igazgatónő egy iskolában. Az egyik legfeljebb a piacra vitt, a másik sokszor a Balatonra.
Most, hogy én lettem anyuka, és a szülők is nagyszülőkké váltak, sokszor próbálom felidézni, vajon az én szüleim milyen viszonyban voltak az én nagymamákkal, s gyerekként érzékeltem-e bármit is ebből. És azt kell, hogy mondjam, csak felnőttként vettem észre, hogy egyik oldalon sem égnek a szeretet hullámok.
Anyukám és az ő anyósa, a mama, nem voltak valami nagy barátságban, ami úgy tűnt fel, hogy sosem beszélnek telefonon, pedig apukám hetente többször is hívta, s valahogy mindig úgy jött ki, hogy évente egyszer-kétszer találkoztak csak. De egyikükön sem látszott semmi. Ha találkoztak, megvolt a kölcsönös tisztelet, kedvesség, igaz, egyikük sem volt túlbuzgó. De a nagyi és apukám között is hasonló volt a viszony, hiába laktak egy udvarban, a lakásába csak évente párszor ment át apukám.
A nagymamák halála után beszéltünk csak erről, s kiderült, hogy mindkét oldalon volt valami rossz emlék, egy rosszul elsült mondat, ami miatt bár harag nem volt, de a rokoni kötelező szereteten és összetartáson, a gondoskodáson túl nem is alakultak ki pluszok. Azt gondolom, mindez mindenki részéről elismerendő diplomatikussággal lett megoldva. Soha egy beszólás, egy utalás, egy sértés vagy bármilyen piszkálódásra, sértettségre utaló jel nem volt.
Sajnos már nincsenek közöttünk. Sokszor eszembe jutnak, s fáj, hogy egyikük sem ismerte még a férjemet sem, pedig tudom, hogy jókat nevetgéltek volna vele is, és biztosan örömmel készült volna el a kedvenc étele. Lemaradtak arról is, hogy dédinek szólítsák őket. Nagy fájdalom, igazán aranyos kis dédik lettek volna.
Ez csak azért jutott eszembe, mert azzal, hogy nálunk megszületett az első gyerek, aki egyben az első unoka, s az anyósomból nagymama lett, addigi nagyon jó viszonyunk egyszerűen összeomlott. Volt egy pont, amikor elszakadt nálam a cérna, azóta is úgy vélem, jogosan. Hiába kértem bocsánatot (bár inkább csak tiszteletből), s hiába küzdöttem magammal, hogy fátylat borítsak a múltra, már minden más, már nem javítható.
Az történt ugyanis, hogy az anyós kiharcolta, hogy ő legyen itt majd egy hétig, amikor hazajövünk a kórházból, s a saját anyukám emiatt csak az első napon volt itt velünk. Mindez persze az én hibám is, mert hiába nem az anyósomra vágytam, ennek nem adtam túl nagy hangot, s ráhagytam. Utólag már törvényszerűnek lehet mondani, hogy ebből baj is kerekedett.
Az ő túlzott lelkesedése, az állandó korszerűtlen és olykor nevetséges jótanácsai, az „én is felneveltem két gyereket” megmagyarázások amúgy is fáradt és érzékeny lelkemnél kicsapták a biztosítékot. Veszekedés, és mondhatni örök sérelem lett a vége.
Nálam akkora törés keletkezett emiatt, hogy évek múlva sem tudok ugyanúgy viszonyulni hozzá, mint régen, amikor még őszinte barátságban voltunk. Természetesen tisztelettel viselkedek iránta, segítek mindenben, hiszen ő a férjem anyukája, de ennél többre nem telik már.
Az idő múltával már nem is magam miatt, hanem a közben ovis korú gyerek miatt érzem fontosnak, hogy tanuljak a szüleim viselkedéséből, s a gyerek érdekében elsajátítsam azt a türelmet, elfogadást, visszafogottságot, amellyel mindennél egyértelműbben látszik, hogy milyen jó, hogy nekünk két nagymamánk van, hogy a gyerek és a nagymamák viszonya ne lássa kárát.
