A gyerekeket egyáltalán nem érdekli, milyen az időjárás. Tudom, mert emlékszem.
Ha esett az eső, az nem volt rossz, de az igen, hogy esőben nem lehetett kint lenni, illetve kint maradni tetszőleges ideig. Cuppogni a sárban, és pocsolyában dagonyázni, kipirosodott orral csigát gyűjtögetni, nedves avart rugdosni, és vizes kutyát simogatni. Ugyanolyan izgi volt a zimankó, a szürkeség, mint a mosolygó napsugarak. Nyilván azért, mert ki voltam bélelve szép fényes gyerekkori vidámsággal. Felnőtt, vagy már kamasz fejjel kiderült, hogy bizony javíthatatlan mediterrán fajta vagyok, az uszoda partján, a forró kövön vagyok igazán otthon, illetőleg bármilyen rendelkezésre álló vízparton, amit szűkebb környezetem nyújthat. Egy szál papucsban, sortban és trikóban egész nyáron, réveteg eufóriában bringázni a poros utakon, és csobbanni, csobbanni, csobbanni.
Kis hazánkkal azonban eléggé „befürödtem”. A Kárpát medence ugyanis hajlamos arra, ahogy legyen benne ősz, meg lassú, hosszú tél, meg szintén lassú, fagyos tavasz is a nyáron kívül. Még akkor is, ha én ezeket nem szavaztam meg. Ennélfogva életmódom igyekeztem fifikásan a zord, sötét időkben is úgy alakítani, hogy minél több fény, meleg és víz szerepeljen benne, titokban úszás után egy kis szolárium is (uhh, jöhet a kommentháború –jlezném, nem propagálom, beszámolok). Sôt, a festőállványomhoz barátságos reflektort szerváltam, ezzel segítve a fény áradását.
Lányom születésekor a felhőtlen boldogság napjait, ha eleinte nem is, de a lakásba zártság idején a konkrét fellegek nagyon is kezdték beárnyékolni. Na, gondoltam, dupla pont a jóistennél, a bébikét aztán most hova vigyem? Mert én felöltözhetek és nekivághatok egy fejtisztító, vérpezsdítő kirándulásnak, de egy kilenc hónapost hogy tolok fel a Nagyhideg hegyre, vagy más erdőségekbe? Vigyem usziba? Hej-haj, nehéz ám kibekkelni az ilyen időszakokat. A hóesés szinte megváltásként jött. Szánkó, hótaposó, és a nem is könnyű gyereket múmiaként bebugyolálva - irány a Normafa. Bármi, csak ne otthon, a borongós lakásban. Nyáron aztán ciripelhettem megint, mint a tücsök, így a strand, úgy a strand, erdő, mező, hejehuja. A játszótéren igyekeztem a kút közelében letelepedni, és boldogan rendelkezésre álltam, ha lányom, vagy más kis lurkó a csaphoz járult a kisvödrével. Én voltam a vízelosztó sellőanya. Üldögéltem a homkozóban mint egy gyík, és szívtam magamba a Napot.
Most, hogy közeledik minden tücsök rémálma, az óraátállítás, mintha mégis változott volna valami. Igen, egy igazi gyerek és nem egy baba lakik már velünk. Na jó, mondjuk, hogy egy gyerekkezdemény, mert még kétéves sincs, de amikor nekivágunk a szél-eső kombónak az őszi levelek között, akkor érzem: ismerős e kép! Hetyke kis gumicsizmácskában, alaposan becipzározva az esőkabátjába, bátran tör előre a ködpárás korai alkonyatban, és vizsgálja a szétázott vegetációt. Minden izgi és titokzatos, mert nem babakocsiból, hanem testközelből, önállóan gyalogolva fedezheti fel centiről-centire a nagyvilágot. Hű társa, a narancssárga kismotor úgy szeli a pocsolyákat, amint az a nagykönyvben írva vagyon. Áttöri a reménytelenség ködfátylát, egyenest a mesék birodalmába. Amint pedig követem, hirtelen én is kezdem újra, vele együtt felfedezni e spleenes, csepegő díszlet szépségeit.
Már nem a nyomasztó szürkeséget, hanem a barokkosan cifra, sötét színekkel festett képet látom. Őszi hangulat? Ez semmit sem mondott nekem már régóta. Most pedig hirtelen beütött. Milyen jó is volt kisgyerekként berontani a szélviharból a meleg lakásba és egy csodás, hűvös gesztenyét csillogtatni a lámpafényben. A sötét utcákon gyalogolva nézegettük a fényes ablakokat, amik mögött ismeretlen szobákba lehetett bekukucskálni. Aztán pedig betérni a saját kis szobánkba. A meleg takarók, a réveteg szemű plüssállatok kuckós univerzumot teremtettek. Birsalmaillat, és forró tea! Hmm... Ilyen jó az ősz? Hát én ezt hogy nem vettem észre eddig?
Praktikusan szemlélve a dolgot, csak annyi változik, hogy a játszótér helyett vagy sétálunk, vagy benti programokat szervezünk majd a bölcsi utánra. Azt hinné az ember, hogy hazasétálni egy idő után merő unalom, még akkor is, ha mindig más és más utcákon megyünk. De ez nem így van! Mert ahogy tárul ki a világ az ébredező gyermeki fantáziának, úgy következnek sorban a kis meglepetések.
Ida lányom egy helyen lelassít a kismotorral, azon az utcán, ahol egy lakatlan kórházépület áll egy kertben. A lezárt kocsibeállók fölött széles, félköríves üvegtetők vannak. Azok felett pedig egy helyen lyukas az eresz. Innen jókora esőcseppek hullnak az esővédő tetőkre. Ritmikusan, szépen kitartva, jó hangosan: KOPP, KOPP! Ida a megfelelő helyre gurul a motorral, és lélegzetvisszafojtva vár. Ujját felemeli, szeme ragyog. És egyszercsak: csöpp! Ida boldog mosollyal tesz egy tiszteletkört a kihalt kocsibeállóban, és mondja: Koppkopp!! Koppkopp! Aztán vár. És tényleg! Megint! KOPP! KOPPKOPP! Szuper.
Magánmitológiánkban íme itt az első kis kopogó szellem, aki a (felnőtt szememnek) baljóslatú, film noir díszletnek is beillő kórházkertnél lakik, és kommunikál velünk. Ő a Koppkopp. Igazi őszi démon, csak esőben jön elő, meg lehet látogatni. (Ida már induláskor megemlíti: Koppkopp! Ott! Én pedig bólintok, hogy persze, megyünk,és megnézzük.)
Mit is mondhatnék? Éljen Halloween, ami ugyan angolszász, és nem őshonos szokás nálunk, de valahogy passzol ide. Már látom is Idácskát, amint apró töklámpással a kezében robog végig a szélfútta avarban a régi villaépületek között, csúcsos boszorkánysapkában. Hálás vagyok neki! Lehet, hogy nem csak az őszi hangulatokat, de mást is vissza fogok még kapni, ami a gyerekkorral együtt elveszett..?
