Kicsi Lány egyéves. Amikor született, azt hittem, ez a nap soha nem jön el. A kórházban valahogy csak arra tudtam koncentrálni, mikor engednek már haza minket, az első hetekben arra, hogy mikor múlik el a hasfájás, és lám, pillanatok alatt eltelt az egy év.
Az első születésnaphoz fáklyás menet dukál. Oké, fáklya híján egy gyertya is megteszi, de ez alá illik egy torta is. Itt jött a bökkenő. A férj mondogatta, hogy el kellene menni étterembe a családdal, ,,ne fáraszd magad főzéssel, drágám". Drágám, azaz én viszont jól felhúztam magam a gondolaton, egyrészt, hogy az étterem drága (a főzés is, de ez most nem számít), másrészt, mi az, hogy nem én rendezem meg Luca születésnapját. A férj erre visszavonult és felajánlotta, hogy legalább a tortát rendeljük meg. Ezt még inkább zokon vettem, hiszen a lányom első, második és századik születésnapjára is én szeretnék tortát sütni. Punktum.
A fennállási ünnepség előtt pár nappal azért felvetettem a férjnek, mi lenne, ha mégis csak rendelnénk tortát, hiszen az ünnep előtti nap estéjén érünk haza egy hosszabb útról és mi van, ha nem sikerül a kreálmányom. A férj persze védelmébe vett, hogy miért ne sikerülne, nagyon jól főzök. Ez igaz is, főzni valóban szeretek és tudok, sütni is, csak kevésbé. A nagy biztatásnak volt azért előzménye, a férj szerette volna jóvá tenni, hogy néhány nappal korábban immár ezredszer az orrom alá dörgölte a hét évvel ezelőtti, kevéssé jól sikerült csokitortát, illetve a hat évvel korábbi Horthy-lepényt. A csokitortával ölni lehetett volna, olyan kemény lett, a lepény meg... hát, tényleg ehetetlen volt. De az azóta készült, valóban finom édességeket elnyelte az idő. Meg a gyomor. Pedig azok isteniek voltak. Igaz, nem mindig szépek.
Most is ettől paráztam, hogy nem lesz szemet gyönyörködtető a torta. S akkor Kicsi Lány mit fog gondolni, ha megnézi a fényképeket évekkel később, hogy ilyen förmedvénnyel köszöntöttük fel? Így aztán sütöttem egy sütit, ami kevés lett és nem volt kellőképpen torta formája sem. Aztán készítettem hozzá még egy adagot, a kettő együtt már jó, de valahogy össze kellene vegyíteni. S itt nem jutott eszembe, hogy kár házasítani őket, hiszen egy gyerek születésnapján milyen jól hangzik az az ideológia, hogy a gyerek kap egy kis édességet, hogy széttrancsírozhassa, mi, ünneplő tömeg meg egy nagyot. Még gondoskodó anyának is tűnnék.
Na, a túlbuzgóságom miatt csak a béna anyukák klubjába illenék, a két, összepárosított torta ugyanis finom lett, de ronda. Kis chokito-fíling. Fényképezhetetlenül ronda. Mentőötletként eszembe jutott, hogy van itthon marcipántömb, majd szépen kilapítom, rásimogatom és már a külcsín is menő lesz. Dolgoztatok már marcipántömbbel? Az mindent csinál, csak azt nem, amit én szeretnék. Először is: ahogy laposodik, úgy foszlik, amikor fel akarom venni, hogy a tortára fektessem. Itt szakadt el a cérna, a férjet kiosztottam, hogy miért nem rendelhettem tortát. Mire közölte, megkéri az édesanyját, hogy másnap hajtson fel egyet. Szeretem az anyósomat, de finoman szólva felment az agyvizem. Letépkedtem a marcipánt a tortáról és a számba tömtem. Szerencsére nem az összeset, maradt annyi, amiből még egy egyszerű díszt és egy Luca feliratot ki lehetett hozni. A korábban vásárolt marcipán Malackával egész jól nézett ki a kép.
Hívtam a férjet, hogy dicsérjen már meg, mire jött, meg akarta igazítani a figurát és Malacka füle a kezében maradt. Aztán mielőtt megszólalhattam volna, megette. Így Malacka fél fülű, a torta ronda, de a gyerek egyéves lett. A fotókat meg lehet javítani. Húsz év múlva úgy tűnik majd neki, anyában egy cukrász veszett el.
