Gyereket nevelni nem könnyű. Más gyerekét pedig még annyira sem az.
Százezerszer elképzeltem, milyen érzés lehet az, amikor csörög a telefon, és bejelentik, hogy van egy gyermek, rátok gondoltunk, befáradnátok, hogy megbeszéljük? Sokszor álmodtam az első találkozásról, az első pillantásról. Vágyaimban innen egyenes út vezetett a sikerig: néhány hét barátkozás után hazamegyünk együtt, közösen, hármasban, ha testvérekről van szó, négyesben. A valóság nem mindig ilyen romantikus.
Sokszor például hónapokkal korábban tudnak a gyerekről a szülők, a találkozó viszont várat magára. Mint az egyik ismerős mesélte, a kislányát csak hat hónappal azután ajánlották ki neki, hogy örökbeadhatónak nyilvánították. Márpedig ez egy négyéves esetében nagyon sok idő. Gondoljunk csak bele: ő már jár óvodába, általában külső intézménybe. Nem nehéz észrevennie, hogy míg másokért az anyukájuk, apukájuk vagy éppen a nagymamájuk megy, érte az egyik gondozónő. Aki persze kedves meg aranyos, de csak nem ugyanaz, mint egy szülő.
Egy pár hónapos babánál talán még rosszabb a tétlenkedés, arról nem is beszélve, hogy míg csöppségekért sokan állnak sorba, a nagyobbak örökbeadási esélyei jóval csekélyebbek.
Elmutogatja, hogyan született meg a hasamból
- A lányomról augusztusban hallottam először, hogy örökbefogadhatónak nyilvánították - mesélte Adrienn. - Ehhez képest márciusban szóltak, hogy találkozhatnék vele. Az ügyintéző elég sokat kekeckedett. Tény, hogy nehezen szoktunk össze Zsanettel. Nem bízott bennem. Mint kiderült, azért sem, mert több nevelőszülőnél lakott már. Nem azért kellett költöznie, mert bármilyen probléma lett volna vele, hanem azért, mert az anyja folyamatosan vándorolt egyik megyéből a másikba. Így viszont a kicsinek is mennie kellett, hogy megoldható lehessen a kapcsolattartás. Azért ez is kegyetlen hozzáállás. Főleg annak tükrében, hogy a végén csak a gyerek húzta a rövidebbet: az anyuka egyszer csak lelépett, nem jelentkezett többet, így nagy nehezen örökbe adhatónak nyilvánították. Ez volt augusztusban. És tél végén, tavasz elején jött össze az első randi. Odaköltöztem, mert minden nap nem tudtam 260 kilométert autózni oda és vissza. Ez viszont azt jelentette, hogy fizetés nélküli szabadságot kellett kivennem, jövedelmem nem volt, a párom meg éppen nem kapott munkát vállalkozóként. Aztán még jó ideig a szüleim támogatására szorultunk, mert gyest sem kaptam sokáig. Addig ugyanis, amíg nem volt meg az örökbefogadásról szóló határozat, nem is igényelhettem. Sokáig úgy tűnt, nem is emlékszik az édesanyjára, egy szót sem mondott róla. Aztán egyszer, babázás közben hallottam, hogy van Mamija meg Anyája a kedvenc babájának. De kérdezni még nem kérdezett. Sőt, arra sem hajlandó visszaemlékezni, hogy az élete első 4,5 évét nem töltöttük együtt. Ha szóba kerül, és próbálok mesélni róla, megnémul vagy elmutogatja, hogyan született meg a hasamból, hogyan ringattam a kórházban és etettem cumisüvegből. Most azon gondolkodunk, pszichológushoz fordulunk.
Visszatáncolni nem ér
Nemsokára iskolás lesz Zsani, jó lenne, ha addigra feldolgozná a történetét. Vannak korszakok. Nem sokkal azután, hogy ide került, nagy hisztik kezdődtek.Próbálgatta a határait, mit viselünk el, és ha nem jól viselkedik, akkor is szeretjük, megtartjuk-e. Aztán szépen lassan ez az időszak is lement. Idegőrlő volt, néha azon gondolkodtunk, hogy hülyeséget csináltunk, nem vagyunk, nem lehetünk jó szülők a férjemmel. De azt hiszem, ezen mindenki keresztülmegy. Ahogyan azon is, ahogy Zsani megpróbált kijátszani minket egymás ellen, azt mondta, hogy Apa megengedett valamit, aztán kiderült, hogy mégsem. Ezen is túl vagyunk. Most - az apróbb gondokat leszámítva - ideális a viszonyunk. Vissza meg soha nem adnánk, bár hallottam olyanról, aki kamaszkorában tette vissza intézetbe az örökbefogadott gyerekét, hogy nem ilyen lovat akart. Ezt nem is értem. Jó, ott 7 éves volt a kisfiú, amikor örökbefogadták, és alapvető dolgokkal nem volt tisztában, például nem tudott normálisan viselkedni az utcán, az asztalnál. De ezt már akkor is láthatták a szülők, amikor ismerkedtek, akkor kellett volna nemet mondani, ha egy szemernyi kételyük is volt. Visszatáncolni nem ér.
Mint Adrienn mondta, az ügyintézőjük elég sokat kekeckedett velük, mire hazavihették Zsanettet. Belekötöttek abba, hogy egy szobában alszik majd a gyerek a szülőkkel. Nem értett egyet azzal sem, hogy csak akkor vesznek meg neki több játékot, amikor megkapják az összegyűlt családi pótlékot a kislány után. Adriennék úgy gondolták, ezt úgyis csak a gyerekre költhetik, számlát is kell vinniük róla, akkor minek vásároljanak meg mindent jó előre. Pénzük úgysem volt.
- A szüleimtől rendes volt, hogy annak ellenére segítettek anyagilag, hogy nem értettek egyet az örökbefogadással - folytatta Adrienn. Évekig duzzogtak miatta, a fejünkhöz vágták, hogy csak kétségbe vagyunk esve, kapkodunk, inkább éljünk gyerek nélkül. Volt idő, amikor nem is beszéltünk egymással emiatt. Amikor viszont meglátták Zsani képét, amin mellesleg nem is hasonlított önmagára, azonnal azt kérdezték, mikor találkozhatnak vele. Erre persze várni kellett, előbb nekünk kellett megbarátkoznunk egymással. Zsanit azóta is imádják, igaz, egyetlen unoka. De ha nem egy lenne, akkor is nagyon szeretnék.
