Hirtelen rájövünk, napjaink nem egyszerűen órákból, de parlagon heverő öt- és tízpercekből, ha mázlink van, félórákból állnak, amelyek elszállnak, ha nem kezdünk velük valamit
Megszabadulni tőle? De hát még csak most jött, négy hónapja. Akkor is kell az idő, éspedig magamra, a munkámra, az olvasásra, a iPod touch-on való játszásra, bármire.
(Seres – a bölcsőde diszkrét bája)
Önző vagyok, a szó valódi, racionális önérdek-érvényesítő értelmében, és amikor azon gondolkodom, hogyan szakítsak magamnak időt bármire Dani mellett, kétfajta önzésem ütközik egymással. Egyrészt persze imádok vele lenni, nézni, hogyan is lett a kis lila fejű zöldségből (képzavar) gyönyörű és vicces, a világot felfedező csoda (ez tipikusan quality time, ahogy az amik mondják, mint amikor a pasik utólag megköszönik a csajoknak a quality time-ot, amit spend-oltak together). Másrészt nem tartom a rossz-szülőség csimborasszójának, ha belátom, hogy Danin kívül is van élet, a problé... kihívás éppen az, hogy a kettőt valahogy összeegyeztessük. Nincs mese: a gyereket néha le kell rakni, el kell passzolni, ill. be kell illeszteni a saját napirendünkbe.
Hogy ez utóbbival kezdjük, a pár hónapos baba pl. remek sporteszköz a hétköznapok fitneszében, aki a konditermekből ismert bicepsz-, tricepsz-, váll- és lábizomgyakorlatok széles skálájára használható. És miért is ne, neki szórakoztató (többnyire szélesen vigyorog ilyenkor), nekem meg hasznos, Erős Antónia egyenesen az ikreivel szálkásít. Ha sír, úgyis leteszem, úgyhogy indulhat az emelgetés, a hanyatt fekvéses térden lovagoltatás (ennek nyilván van szakszerűbb elnevezése is), vagy mondjuk a hasizomilag különösen hasznos együtt-felüléses tortúra. A napirend és annak lehetőleg következetes betartása természetesen kulcsfontosságú, de ez mi napirendünkre éppúgy vonatkozik, mint a gyerekére. Mindjárt folytatom a cikket, csak elviszem Danit a kertbe.
Tehát. Nagyobb gyerekkel persze könnyű a dolgunk, nagyszülők, babysitterek elvannak vele valahogy, de egy babával? Akinek ráadásul anyja is van, aki néha szeretne otthon dolgozni, ügyintézni, vásárolni, úgyhogy nincs mese, be kell segítenünk a (szó szoros értelmében vett) gyerektartással. Kérdés, hogyan.
Kisbabára vigyázó meglett korú, dolgozó férfi számára a kulcsszó az időmenedzsment. Nagyjából minden megoldható, csak meg kell szervezni. Napjaink, hirtelen rájövünk, nem egyszerűen órákból, de parlagon heverő öt- és tízpercekből, ha mázlink van: negyed- és félórákból állnak, amelyek elszállnak, ha nem kezdünk velük valamit, amíg a babával hatvanadszor járjuk körbe a nagyszobát. A legjobb séta közben egyfajta Task-programot indítani a fejben: mit kell ma elintéznem/elolvasnom/megírnom, kinek kell ASAP maileznem? Az az intervallum, mikor a baba megsétáltat minket, tökéletes arra, hogy jól összeszedjük a gondolatainkat. Persze van az a ringató séta, amikor a cél, hogy az a gyerek bealudjon, vagy legalább megnyugodjon, oszt végre letehessük a kiságyába - na ilyenkor nehéz fókuszálni, mert a gyerek vagy sír, vagy üvölt, vagy az őszödi beszédből idéz, és ilyenkor eztet kell kezelni. Rögtön jövök, csak bealtatom a gyereket.
Hol is tartottam? Ja igen. Hirtelen rájövünk arra is, mennyi mindent lehet a szabaddá váló kis időintervallumokban intézni. Amint a baba bealszik vagy elgügyög az ergonómiailag kétséges ülőkéjében, mi dolgozhatunk. Igen ám, de koncentrálni nem lehet jól, ezért az időhöz igazítjuk a teendőket: az online hírekből csak a headline-okat futjuk át; bekeverjük a tojást a rántottához; sms-t írunk vagy tumblrezünk; lejátszunk egy Mahjong-ot; gyorsan fekvőtámaszozunk; sürgős telefonbeszélgetéseink pedig szikáran szerkesztett mondatokból álló, drámai rövidségű, ultrahatékony segélyhívások, amiket a háttérből előtörő gyereksírás zár le.
A baba lerakása történhet kiságyba, ülőizébe, nagyágyra, fő, hogy tudjon aludni vagy csak elfeküdni. Márpedig aludni vagy megnyugodni akkor fog, ha beszélünk hozzá, pl. elmondjuk neki következő cikkünk főbb gondolati vázát, vagy beszámolunk neki a lakógyűlésről vagy a líbiai forradalom állásáról. Érdemes sokszor ránézni, Dani anyja pl. sikítófrászt kap, ha a gyerek magára húzza a takarót (márpedig mindig ezt csinálja), ha pedig lejjebb húzzuk, akkor elkezdi enni a takarót, de minimum összenyálazza, a barátság jeleként. Aztán a rácsos ágyában kezébe veszi a pandával egybedolgozott dél-koreai plasztikcsörgőjét, és szájában a kis plüss kínai vízilovával int: menj nyugodtan dolgozni, elleszek itt, mindjárt bealszom úgyis, kb. egy óra múlva legyen készenlétben két női mell. Szuper, addig pont végzek a melóval.
