Fogalmam sincs, hogy azért döntöttünk az örökbefogadás mellett, mert attól féltünk, hogy nem lesz vér szerinti gyerekünk, vagy azért nem mentünk mindenféle programokra, kúrákra és beültetésekre, mert bíztunk az örökbefogadásban. Egyben biztosak voltunk: nagyon szerettünk volna örökbe fogadni, és mindenáron ki akartunk tartani amellett, hogy ha lesz egy vér szerinti gyermekünk, attól függetlenül lesz örökbefogadott is.
Aztán mégis máshogy alakult
Tavaly ősszel született meg a lányunk, idén februárban pedig, amikor meg kellett volna hosszabbíttatni a határozatunkat, vettünk egy nagy levegőt, és azt mondtuk, kiszállunk. Még mindig nem tudtam feldolgozni a döntést, olyan, mintha saját magunkat köptük volna szembe.
Hogy mégis miért tettük? Mert láttuk, hogy éveket kell arra várni, míg valaki gyerekhez jut. Persze mint mindenki, mi is azt gondoltuk anno, hogy hónapok alatt a sor elejére kerül a jelentkező. Végül is így van: hónapok alatt. Háromszor-ötször 12 hónap alatt. S úgy éreztük, nincs jogunk még hosszabb várakozásra ítélni azokat, akik még nem tudják, milyen csoda egy gyerek. Másrészt gyávák voltunk: féltünk, hogy minduntalan azt fogja érezni, azt fogja a fejünkhöz vágni az örökbefogadott gyermekünk, hogy az elsőszülöttünket jobban szeretjük, többet megengedünk neki, csak mert vér szerinti. Holott ez nem így lett volna. De egy kamasznak ezt elmagyarázni lehetetlen. Szerintem majdnem minden kamasz azt gondolja, hogy őt örökbefogadták, azért nem szeretik a szülei, bezzeg a szülőanyja sokkal jobban szeretné őt és elengedné moziba meg bulizni. Én legalábbis ezt gondoltam tiniként.
Magának a procedúrának többször is nekifutottunk
Első körben a szüleim tántorítottak el, akik majdnem összeestek, amikor bejelentettük, mire készülünk. Értelmes, diplomás emberek, ennek ellenére csak a rossz oldalát látták a szándékunknak. Megkaptuk, hogy a könnyebb utat akarjuk választani ahelyett, hogy meddőségi kezelésre mennénk. Nem tudom, melyik a könnyebb út. Kinek ez, kinek az. Mi ebben hittünk, ráadásul nem akartuk tudni, ki a hibás. Igen, mondhatjuk úgy is, hogy homokba dugtuk a fejünket. Én valahogy soha nem tudtam megbarátkozni a beültetés gondolatával, hiszen ha elveszítem a babát, akkor nekem az az sugallta volna, hogy mindent megtettek értem, és én még meg sem tudtam tartani. Milyen nő vagyok?!
A gondolat valahol nagyon mélyen gyökerezhet, ugyanis már gyerekkoromban attól féltem, hogy soha nem leszek anya
Márpedig minden idegszálammal ezt akartam, amióta az eszemet tudom. A szülőkkel lement a nagy vita első felvonása, amit még több tucat követett, de én bíztam: majd megbékélnek, megszokják a gondolatot. Így, utólag már tudom, soha nem szokták meg, hallani sem akartak róla. A veszekedést követő nap a párom felhívta az ügyintézőt, hogy hogyan is kell ennek nekikezdeni, aki elég ledorongolóan viselkedett. A férj nem egy félős ember, de itt azért egyetértettünk abban, hogy még nem jött el a mi időnk. Amikor egy évvel később újra jelentkeztünk, teljesen új garnitúra volt, aranyosak, kedvesek, segítőkészek. S akkor úgy éreztük, igen, révbe értünk. Csak egy volt kissé furcsa: vagy a férjnek vagy nekem ismerte minden ügyintéző valamelyik családtagomat. S mindegyik gratulált a döntéshez, és elmondta, hogy a szüleim ugye milyen boldogok, hogy így döntöttünk. Eleinte csak hümmögtünk, aztán megmondtuk, hogy nem, nem repesnek az örömtől.
Egy testvérpár esete nagyon megmaradt az emlékezetemben: a gyámhivatali ügyintéző sokat mesélt az ötéves kisfiúról és néhány hónapos húgáról, akit akkoriban nyilvánítottak örökbefogadhatónak. Igen ám, de mi egyrészt a sor végén álltunk még, másrészt az akkor készülő határozatunk 0-3 éves gyerekre vagy testvérpárra szólt. Máig nem tudom, hogy azért mesélt-e a kisfiúról és a kislányról az ügyintéző, aki persze megint ismert valakit a családból, mert ki akarta ajánlani nekünk az egész sort átugorva vagy csak mi értettük így? Mindenesetre nagyon sokszor eszembe jutnak azok a gyerekek, vajon hova kerültek, boldogok-e.
Ahogyan az a kisfiú is sokat motoszkál a fejemben (úgy érzem, fiunk lett volna), aki nemsokára fogan meg, és akiről jövő tavasszal kapnánk az első értesítést. De mi kiszálltunk. Máig nem tudom, jól döntöttünk-e. De hiszem, hogy egy párból így gyorsabban válik család.
