Könyvajánló következik. Nem egy, legalább ötezer könyv ajánlója. Podmaniczky Szilárd író mesél. És hogy miért szánkó az illusztráció? Ahhoz bizony tovább kell olvasni...
Kedves Gyerekek!
Amikor én kisgyerek voltam, akkora, hogy elfértem egy szánkón, elég sokat játszottam. Akkoriban nem kevés játékot lehetett kapni, ezért sokszor megtette egy kődarab vagy egy színes rongy, a többit hozzáképzeltem, és a kőből hajó vagy repülő, a rongyból medve vagy nyúl lett. Jó sok könyvünk volt otthon, és már akkor elkezdtem olvasni, amikor még nem is tudtam. Fogtam a könyvet, és olvasást játszottam. És így is írtam. Vonalakat húztam egy papírra, és folyton kérdezgettem az anyukámat, vajon mit jelent az, amit leírtam. Hát, még semmit, válaszolta. Egyszer aztán megsajnált, és azt mondta, na, ez már jelent valamit. Szóval, azóta vagyok író.
Vagyis azóta írok egyfolytában. Volt egy kis kottás füzetem, abba írtam, mindent. Énekórán rengeteg dalt tanultunk, és azoknak a dallamára hosszú rímes verseket írtam, és egy kicsit mindig huncutul elváltoztattam az eredeti szöveget, az szórakoztatott. Például a „Hulla szilva a fáról”-ból lett a „Hulla szilva apámról”.
Aztán csináltam még olyat is, hogy fölírtam egy papírra egy kérdést, egy másikra a helyes választ, aztán beletettem őket a kérdés- és a válaszcserépbe. Úgy harminc kérdés-válasz után találomra húztam ki egyikből is és másikból is. És például ez lett belőle. „Mit csinál a szobafestő?”, válasz: „Hatalmas nagy agancsot növeszt.” Ezzel egész nap elröhögtettem magam.
A kedvenc mesekönyvem A kisvakond nadrágja volt. A boszorkányos meséktől féltem, féltem a farkastól, mert megehette a kismalacot, és féltem a sárkánytól is, és az sem nyugtatott meg, hogy a királyfi az összes fejét levágta. Brrrr!
Később, amikor gimnáziumba jártam, sajnos nem igazán szerettem az irodalmat tanulni, mert sokkal szívesebben olvastam olyan könyvet, amiben a Föld középpontjába utaztak, vagy valami nagy kalandba keveredtek. Az irodalomban túl sok volt a szomorúság meg tragédia, az írókat állandóan elhagyta a barátnőjük, vagy féltek a haláltól, mikor megbetegedtek. Úgyhogy a kötelező olvasmányokat hanyagoltam, ezért az irodalom-tanárnőm büntető fogalmazásokat íratott velem. Az persze jól ment, jól megnevettettem a többieket, amikor az óra elején fölolvastam a fogalmazást. Kötelező irodalom egyes, fogalmazás ötös. Hát, valahogy így kezdtem el írónak lenni.
Aztán később nekem is jöttek a tragédiák meg a szomorúságok, és szerettem volna én is nagyon híres regényt írni, de akkor mindig eszembe jutott a gyerekkorom, hogy milyen jókat játszottam a szavakkal és a fantáziámmal, és akkor mindjárt észhez tértem, nem írtam tragédiát (csak ha nevetni lehetett rajta), és nem akartam híres nagyregényt írni, hanem csak olyat, ami engem is szórakoztat írás közben. Ezért is írtam mesekönyvet a Kisnyúlról, aki világgá indul, hogy sok másik furcsa élőlényt megismerjen a kalandos úton. És ezért írtam a Medvéről mesekönyvet, aki minden egyes mesében más és más tulajdonsága miatt keveredik kalandokba. Bicikliző medve, napraforgó medve, vagy lusta medve.
És hát az író olvasni is szokott. Mivel nagyon sokat írtam már életemben, több tízezer oldalt, ezért nagyon jól ismerem, hogy melyik író miért ír. Én általában azokat szeretem olvasni, akik ugyanolyan egyszerű játékosságból írnak, ahogy én is. Vagy ha nem ilyen kalandos könyvet olvasok, akkor meg valami tudományosat. Mert a tudomány is nagy kaland, méghozzá mesés kaland. A tudósok sokszor olyan dolgokat találnak ki, amit nem ismerünk, csak az ő fantáziájukból pattan ki, és láss csodát, utána már létezik is.
De ugyanilyen nagy kaland írónak lenni is. Valami elindítja azt a nagyon élénk fantáziámat, kíváncsi leszek, mondjuk arra, hogy miért szerették az olvasók azt a kis könyvemet, amiben rövid történeteket írtam. Például ilyet:
A gumilabda végiggurult a lejtős utcán, majd a kanyarban az árokba fordult, ahol némi himbálódzás után megállapodott. Minden gyerek kirohant a kapun labdát keresni, csak az egyik fiúcska indult el fölfelé az emelkedő utcán.
És akkor elhatároztam, hogy jó sok ilyen rövid történetet fogok írni, összesen ötezret. Öt éven át egyfolytában írtam, és nagyon nagy kaland volt. Most pedig ott áll ez a könyv jó néhány könyvespolcon, sokan beleolvasnak esténként, és egy-egy történettel ringatják magukat álomba. Azelőtt nem volt ez a könyv, de most már van, mert kitaláltam és megírtam. Mert egy kicsit ez is olyan, mint a tudós ember munkája, fölfedezni valamit, ami eddig nem volt. Csak az a különbség, hogy az író saját magában fedezi föl. És ha elkészült a könyv, olyan lesz neki, mint a régi barátja, aki magában őrzi a közös emlékeket. És mert szeretném, ha más is jól érezné magát a könyveimmel, ezért elküldöm őket a könyvesboltba, hogy kedvetekre válasszatok belőlük.
A könyv mindig is a barátotok lesz, mert azért írják, hogy ne legyetek egyedül.
