Este mondta a lányom, hogy másnap dolgozatot ír. Örültem, hogy készül, általában nem izgulja agyon a felmérőket, de most fontos neki a jegy. Reggel látványosan csapkodott, kicsit úgy csinált mintha készülődne, majd egyszer csak arra kért, igazoljam neki ezt a napot, nem akar bemenni a suliba. Vagyis nem akar dogát írni. Erről szó sem lehet! –volt a válaszom, mégis hogy képzeled? Azt akarod anya, hogy szar jegyet kapjak? Na, ez most az én felmérőm és nincs sok időm, 07.15 van, a suli mindjárt kezdődik...
Nem vele, csakis magammal vitázom. Ha igazolom ezt a napot (megtehetem, félévenként 3 napot igazolhatok mindenféle indoklás nélkül), akkor felmentem a felelősség alól. Elvégre nem tegnap tudta meg, hogy dogát ír, ossza be jobban az idejét. Főleg, ha jó jegyet akar. Ha nem igazolom ezt a napot, akkor ír egy egyest, nagyot ég az osztálytársai és a tanár előtt, és bárhogy tanul, ötös eleve nem lehet évvégén. Lehet, hogy nem is akar majd bizonyítani egy szikár egyessel az internetes naplóban, sőt még a tantárgyat is megutálja. Ha mégis igazolom, azt hiheti, hogy a kötelességeink szabadon választható tantárgyként működnek, kizárólag a saját kedvünk szerint. Ha mégsem igazolom, a tudtom nélkül is hiányozhat arról az óráról (egy igazolatlan óra nem okoz fennakadást a rendszerben). Cikáztak ide-oda a gondolataim, billegtem 1-2 percig az igen és a nem között, miközben bőszen készítettem a reggeli ébresztő kávémat.
Az első korty után a gyerekemre néztem, aki nagyon idegesen és türelmetlenül várta a válaszomat. És eltűnt minden racionális érv és ellenérv. A fenébe is, nem egy matematika feladatot kell megoldanom, ahol számokat, tételeket látok! Nem csapott be, nem mondta azt, hogy influenzás lett, fáj a feje és a torka is begyulladt (amire egyébként most jó esélye van), nem keres kifogásokat, csak közli a tényt, hogy nem készült fel jól és nem akar egyest kapni. Egyébként miért is gondolom azt, hogy csak én, a felnőtt ismerem, mit jelent a kötelesség, és hogy a lányom egy igazolt napon kiválóan fogja érezni magát itthon, egyedül, miközben a barátai a suliban jókat nevetgélnek. A segítségemet kéri, bízik bennem. Én meg bízom benne. Ez a bizalom nem egy egyszeri alkalomról szól, születése óta gyakoroljuk ezt a játékot. Ha most nem segítek, akkor én is egyest kaptam, mert a játékszabályokat rosszul alakítottam ki.
Persze azért elmondok egy szózatot a felkészülésről, meg hogy időben kell elkezdeni a tanulást, és hogy nagyon nem örülök, sőt a csalódás szó is elhangzik, aztán megírom az osztályfőnöknek az smst-t, hogy B.L. ma szülői engedéllyel hiányzik.
A kisfiam mostanában nem akar suliba járni. Egy ideje látom, hogy egyre fáradtabban ébred (6.45-kor kell kelnünk, hogy időben beérjünk a suliba), kedvetlen, sehol semmi mosoly. A "hogy aludtál?" kérdésre morgás a válasz, hiába bohóckodom vagy szigorkodom, nem az igazi ez az egész. De ő még kicsi, a felelősség meg a kötelesség szavak nem jelentenek túl sokat. Nem kell hozzá sok fantázia, hogy sejtsem, ezeknek a reggeli nehéz ébredéseknek oka van. Hiába, tiltakozik, lógásról szó sem lehet. Megszervezek egy napközimentes délutánt, amikor csak ketten vagyunk. Ő is érzi, hogy ez most különleges plusz idő, csak az övé és az enyém. Kajálunk, dumálunk, többek között a suliról is. Panaszkodik, hogy unalmasak az órák, főleg a matek. Nem vagyok egy mintaanya, nem tudom, hogy pontosan mikor mit tanulnak a suliban, de most precízen együtt megnéztük a füzeteket és a napnál is világosabb, hogy a srác tök homály matekból. Másnap bementem a tanító nénihez, kértem, hogy segítsen ő is, gyakoroltunk 2-3 napig, aztán jöttek is a megnyugtató kis csillagok. Azóta tünetmentes lett megint a fiam.
Mondhatom, hogy szerencsés vagyok. Igazán nem gyakran fordul elő, hogy lóg a gyerek a suliból. Évente talán egyszer-kétszer. De mit tennék, ha többször? Tudom, hogy nem egy eredeti ötlet, de beszélgetnék a kölyökkel. Ha kell, sokat! Sőt, az is megesik, hogy nem beszélgetésre van szükség, csak egy cinkos mosolyra, de úgy tisztán.
És akkor talán nem lesz több lógás.
