Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Van, ami előtt az orvosok is értetlenül állnak. Olvasónk már a lombik programra készült, és még az sem tűnt tuti megoldásnak. Hepiend és remény a reménytelennek nyilvánítottaknak.
Olvasónk, Edit éveken keresztül hiába próbálkozott a teherbeeséssel. Voltak fent és lent, volt, hogy viccet csináltak a dologból és volt, hogy sírva lemondtak annak esélyéről, hogy valaha is saját gyerekük legyen. Aztán...
Az első év
Tíz éve és 50 napja végérvényesen és kiábrándíthatatlanul beleszerettem a férjembe. Első látásra. Mindent elsöprő, mindent kibíró, átélő és teremtő szerelem a miénk, és az is nagyon hamar világossá vált számunkra, hogy egymás nélkül nem élhetünk. Terveztünk szép esküvőt, házat kerttel meg kutyával (azután a kutyáról a családi béke érdekében gyorsan lemondtam) – és persze gyerekeket. Megismerkedésünk után egy évvel pontos és határozott elképzelésünk volt a közös jövőről. Nem voltak kérdések, sem kételyek, egyszerűen vártuk, hogy az a bizonyos megálmodott baba megérkezzen. Na jó, nem csak vártuk...
Egy dolog biztos volt már akkor is. Első gyermekünk egy gyönyörű, barna hajú, barna szemű kislány lesz. Fanni. És ha fiú lesz? – kérdezték, mi pedig egybehangzóan és megingathatatlanul azt mondtuk – Fanni!
A második év
Aztán eltelt egy újabb év, amikor is lázas esküvőszervezésbe fogtunk. Álmaim ruháját divattervező készítette, nem annyira azért, mert nálunk ez „így megy” – csak azt szerettem volna, ha egyszer az életemben úgy állna rajtam egy ruha, ahogyan én szeretném... Nem volt nagy álom azt hiszem. A tervezőnőtől csak annyit kértem, ne nézzek ki úgy, mint egy habos-habcsókos-tejszínhabos-cukormázas-torta. Márta pedig pontosan tudta, mit szeretnék. Emlékszem, elővett egy fehér lapot, és beszélgettünk, kérdezgetett, és közben firkálgatott valamit. Aztán egy pillanat múlva már ott is volt a papíron álmaim ruhája. Valahogy a beszélgetés közben felmerültek a szokásos babakérdések is. Mikor szeretnénk kisbabát, hogy tervezzük, meg ilyenek. És tulajdonképpen akkor szembesültem igazán azzal, hogy már több mint egy éve hiába próbálkozunk.
Ez megrázott. Azután orvost kezdtem keresni, és végül kikötöttem „Gyuri bácsinál”, aki annyira nem bácsi, viszont az a fajta orvos, aki egy ilyen helyzetben lévő embernek a legnagyobb segítsége. Ő ugyanis – más, régóta meglévő betegségeim ellenére – megnyugtatott. Véleménye szerint aki menstruál, annak lehet gyereke. Pont. Esetenként küzdelmes út vezet odáig, de elvezet. Gyuri bácsi akkor azt tanácsolta, felejtsek el minden korábbi betegséget, fogyókúrát meg gyógyszert, és mindenekelőtt nyugodjak meg.
Legelőször Zsoltot küldte el egy olyan ... vizsgálatra. (Ez azóta is tabu téma nálunk!) Szóval beszereztük a steril kémcsövet, levettük a mintát, és mivel a felvilágosítás szerint a pontos diagnózishoz 40 percen belül meg kell vizsgálni a spermiumokat, hanyatt-homlok vágtattunk a rendelőbe – ahol senki nem volt. Az orvos másutt, a nővér nem volt hajlandó átvenni a mintát, de még csak felvilágosítást se tudott adni, mit csináljunk, és hogy a doki mikor fog beérni. A kétségbeesés (és a 40 perc) határán megérkezett az orvos. Egy gyors vizsgálat, és pár hónappal később már az Uzsokiban találtam magam, amint a műtő előtt ücsörgök, és várom az újabb dokit a hírekkel, mert Zsoltot egy olyan visszértágulat miatt kellett megműteni, ami, ha nem veszik észre, komoly gondokat okozhatott volna, de szerencsére ezen az első vizsgálaton kiderült, így aztán megoperáltattuk. Most csak ilyen lazán mondom, de akkor nagyon meg voltam rémülve, hiszen az én egyetlen drágám feküdt a műtőasztalon. A műtét sikeres volt, és életem legszebb szerelmi vallomását kaptam az altatóktól még félkómás férjemtől: „szeretlek, még akkor is, ha te juttattál ide!”
A harmadik év
Időközben volt esküvő, nászút, és számtalan gondtalan próbálkozás. Aztán elszakadt a cérna: most már igazán akartuk azt gyereket. Gyuri bácsival egyeztetve úgy döntöttünk, komolyabb fegyverzetet vetettünk be. Megkezdődtek a tudományos szeretkezések. Hőmérőzés reggel meg este, néha napközben is. Gyere haza drágám, peteérésem van. Semmi. Akkor kezdődött a clostilbegyt kúra, plusz az ultrahang hetente. Sose gondoltam volna, hogy menni fog nekünk az óramű pontossággal, más által előírt időpontokban a szeretkezés. De a cél érdekében bármit! Így csináltuk reggel és este, és másnap reggel, és sapkában és kesztyűben, és otthon és vidéken. Ez volt a jó része.
Aztán az orvos azt mondta ezt már nem érti, csináljunk egy átfújást. Csináljuk! – mondtam naiv optimizmussal. Leginkább azért, mert nem tudtam még, mivel jár. Életem legrosszabb pillanatát éltem meg, nem is fájdalom miatt, hanem mert maga a vizsgálat iszonyú kellemetlen. Még most is kiráz tőle a hideg. A vizsgálat lényege, hogy hastükrözéssel kontrasztanyagot juttatnak a szervezetedbe, és megnézik, hogy a petevezetékek átjárhatóak-e. A vizsgálat alatt az orvos furcsán viselkedett. Ekkor már éreztem, hogy gáz van.
Másnap kisírt szemmel érkeztünk anyával a rendelőbe. Az orvos szépen, a legapróbb részletig mindent elmondott, megmagyarázott. A lényeg az volt, hogy valószínűsíthetően egy gyerekkori felfázás vagy hasonló következtében a jobb oldali petevezetékem teljesen, a bal oldali pedig részlegesen el van záródva. Annak az esélye, hogy hagyományos úton teherbe essek, szinte lehetetlen. Így ő azt javasolja, hogy menjünk, és jelentkezzünk be a lombikbébi programra. Azt nem mondja, hogy az első tuti sikerülni fog, de nagy esélyt lát rá.
Nem volt egyszerű megemészteni a dolgot. Volt néhány este, amikor álomba sírtam magam. Máskor szimplán kétségbeestem. Másnak talán nem ez a világ vége, de én, akkor és ott úgy éreztem – nekem soha nem lehet gyerekem. Minden esélyt megragadva végül úgy döntöttünk: megpróbáljuk.
A negyedik év
Időpontot kértünk az egyik ezzel foglalkozó intézetbe, ahol aztán találkoztunk egy kedves fiatal dokival, aki jó alaposan kikérdezett minket. Elmondtuk az eddigi eredményeket, a régi problémákat és mindent. Elolvasta a leleteket, aztán megköszörülte a torkát, és elmondta mire számíthatunk. Csak úgy csilingelt a kassza a szemem előtt. Ijesztőnek tűnt. Végül abban maradtunk, hogy a következő menstruáció második napján megkezdjük a vizsgálatokat. Vérvételek mind a kettőnktől, aztán majd az eredmények függvényében megyünk tovább. Hazaérve elővettük a kismalacot, osztottunk szoroztunk, egy életünk, egy halálunk, Fanniról lemondani nem fogunk! A családom is biztosított minket támogatásukról, úgyhogy a programba való belépésünk biztosnak tűnt. Vártuk a napot.
A második nap
Aztán vártunk, és vártunk, és vártunk, és kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Egyre idegesebb voltam, és egyre feszültebb. És akárhogy számoltam, mindig oda jutottam, hogy annak a második napnak már rég el kellett volna jönnie. Úgyhogy hívtam Gyuri bácsit.
Másnap
Megszeppenve ültünk a váróban. Ideges voltam, nem igazán értettem, mi jöhetett már megint közbe. Mi lehet az az újabb akadály, amit le kell győzni? Ki állít minket ilyen próbatételek elé? Miért?! A rendelőben az orvos kérdezgetett, hogy vagyok, mi volt az intézetben, milyen a közérzetem meg ilyenek. Meséltem neki, hogy azt leszámítva, hogy folyton álmos vagyok, meg ideges, nincs semmi extra. - Álmos? - tolta feljebb szemüvegét. - Na drágám, itt ez a kis pohár, most szépen fáradjon ki a mosdóba. Csak a biztonság kedvéért. – jó vicc, gondoltam. Mintát. Minek? Kimentem, a mintát a nővérnek adtam a folyosón, majd újra vártunk. Visszatérve a rendelőbe a legváratlanabb fordulat következett.
- Szóval drága, magam sem tudom miként, számomra is érthetetlen, ...de maga állapotos! Én pedig feltéptem az ajtót és a zsúfolásig megtelt váróba kiüvöltöttem Anyukámnak: „MAMI, TERHES VAGYOK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!”
Fanni akkor volt hét hetes. És azóta is bearanyozza mindennapjainkat. Csak annyit mondhatok hát mindenkinek: ne adjátok fel! Jön a csoda. A maga kis idejében, de jön.
Edit
Ja, és időközben mi most egy újabb csodában hiszünk. Terveink szerint Bencének hívják majd. Vagy Szonjának. Reméljük, ezúttal könnyebb lesz!
