Mindannyian megtanultunk egyet s mást az elmúlt időben - a gyerek és mi, szülők egyaránt. Ugyanis megéltük (éljük) a dackorszakot, amelynek eredményeképp ma már gyakorlatilag bármely kilátástalan helyzetben képesek vagyunk kiborulás helyett feltekinteni és némán hívni az égieket. Néha a buddhisták jutnak eszembe, és mondom: „Én a béke vagyok.” És hogy a csöppség mit tanult meg? Azt, hogy van saját akarata.
Minden áldott jó gyerek és angyalarcú hercegnő szülei beleszagolnak egyszer, mit is jelent pontosan, amikor a gyerek először AKAR. Így, nagybetűvel, úgy istenigazából. Az akarásért magáért. Már elfelejtettük, mi is pont ezt tettük három és négy éves korunk között. De kérdezzük csak meg anyáinkat, szívesen elmesélik, hogy hát mikor először találkoztak az AKARAT megnyilvánulásával, bizony megszeppentek ők is. Pedig ebben aztán tényleg minden gyermeknevelési könyv és megbízható gyermek-tudász egyet ért. Tudjuk is, hogy eljő. Először mégsem vesszük a lapot. Magam, a párom, a szomszéd és az összes barátom-barátnőm elmeséléséből tudom, hogy ezen korszak megélése végül vérmérséklet kérdésévé válik. Főszerepben a NEM-ekkel.
- Mit akarsz? - Nem tudom. (De azt nagyon.) Ebben a helyzetben a párom volt a leghatékonyabb, akitől azt a segítő gondolatot kaptam, miszerint „ha a kötélhúzásból az egyik fél kiszáll, vége a játéknak.” Ez pedig mindig igaznak bizonyult.
Optimista és vígkedélyű emberek lévén, vidámra vettük a figurát (de csak miután tudatosodott bennünk, mától semmi nem az, mint ami tegnap volt.) Megértettük, hogy a gyerek mindent utál, amit tegnap még imádott, és bármit kérdezünk, az első válasz biztosan az, hogy NEM. Na most, amíg csupán az a kérdés, mit játsszunk, és ezt próbáljuk kisakkozni, nem gond. Viszont ugye ott vannak a hétköznapi reggelek például, amikor ember legyen a talpán, aki a tegnap még pikk-pakk reggelizést ma képes úgy jól megélni, hogy a reggelit nem kéri a csemete. Félretolja, én pedig feltűnés nélkül rápillantok a faliórára. Éppen tegnap beszéltük meg az óvónénikkel, hogy nem érünk be nyolckor, reggelit nem kérünk (tudom, mekkora dolog, hogy nem kell reggel hatkor kiimádkozni az ágyból, mint a postásnő gyermekét, aki fél 7-kor landol az oviban). Abban a pillanatban, ahogy kimondja, hogy nem kéri a szokásost, de mást sem, megérzed, egy súlycsoporttal feljebb kell lépned. Ráadásul edzés nélkül, helybedobbantásból. Ha udvarolni kezdesz, biztos bukás. Ha úgy csinálsz, mintha megmérgelődnél, hátha ráharap a tejbegrízre, és megpróbálod elvenni előle, éktelen ordításba kezd. Visszateszed elé, nagy levegő („én a béke vagyok...”) és rámosolyogsz. „Egyél drágám, mennünk kell, elkésünk, te a reggeli tornáról, én a...” Á, falra hányt borsó.
Mit csinálsz ekkor? (A kérdés nem költői, segítsünk a többieknek, akik még a paradicsomban élnek: TI mit csináltatok?!) Én minden reggel mást. Egyet tudtam, tisztelem a gyerekem, és imádom, de tizenkét perc múlva akkor is ki kell lépnünk az ajtón, ha gumimacik hullanak is az égből. Nálunk bevált, hogy ha nem kéred, odaadom a kutyusnak, nézd, hogy csóválja a farkát, alig várja, hogy megkaparintsa a reggelidet. Hatott. Máskor pedig nem. Volt bizony, hogy krokodilkönnyekkel kísérve adtam rá a kabátot, cipőt, és fogtam kézen. A kapuban megállt, angyali mosollyal: kérem a reggelimet. Eléguggolva megsimogattam. – Sajnos, a reggeli ideje lejárt, csillagom. Egyszer meg kellett ezt is élnünk, hogy tudja, hol a határ. Mert azt hiszem a dackorszak lényege, hogy a gyermek keresi a határokat. Ameddig el lehet menni, elmegy, és még egy kicsit tovább is menne, hiszen ha nem teszi, nem tudja meg, valóban itt a vége. Ebben az időben volt, hogy a vacsi utáni önfeledt játékot kellett befejeznünk. – Menjünk gyorsan fogat mosni, és ma három nagyon jó mesét mondok! – Nem akarok fogat mosni. Nem akarok aludni. Nem .. - Gyere kicsim, mert fogy a mese-idő, ha így haladunk, már csak két mesére marad időnk. Talán ez volt a leghatékonyabb és leginkább fájdalommentes trükköm. Mindig megmondtam neki, mi a határ, hiszen ha tudja, van igazodási pontja. De nem csak a korlátokat, mindent megpróbálok neki elmesélni, mert ha tud bizonyos dolgokat, akkor az biztonságot ad neki. Egy nagyon okos nagymama azt mondta nekem ebben az időszakban, amikor sokszor kellett a picinek megmutatnunk, hol vannak a korlátok: „a korlátnak pozitív tulajdonsága is van: neki lehet dőlni.”
Szépen, nap mint nap tanuljuk, mit lehet akarni, mikor és főként hogyan. Ha valamelyik nem stimmel, és a szép szó nem használ, egyezményesen van egy módszerünk. A kicsi gondolkodni megy. A „gondolkodóidő” sok mindenre jó. Eleinte erősödő hisztivel fogadta, de amikor kijött a gőz (ami mindannyiunknak jót tesz néha, így a gyereknek is), megnyugodott, és mivel tudta, hogy várjuk vissza, amikor ő úgy gondolja, jött is. Elmesélte, min gondolkodott, mire jutott, és mivel mindig tudta, miért megy gondolkodni, általában jól jövünk ki a dologból. Sokféle válasz jöhet, ezekből lehet tanmeséket, történeteket faragni, amelyek elmondják, mi mindent lehet tenni, ha akarunk valamit. Mi, felnőttek, egymás akaratát is jobban tiszteljük, amióta a kicsi megtanította, hogyan tiszteljük az övét.
Bár sokszor kiderül, hogy amit itthon nem, vagy nem úgy szabad, azt mondjuk a nagyinál lehet (akkor és ott fekszik le, amikor és ahol akar, nem kell fogat mosni, ha nincs kedve, és folyton tv-t nézhet), nekem az a fontos, hogy a gyermek úgy jön haza, hogy amikor belép az ajtón, azt mondja: otthon, édes otthon.
