Sosem tudtam hány kiló vagyok, mert valahogy nem sikerült megjegyeznem. De amikor terhes lettem, felírta az orvos az induló súlyomat. Hozzátette, hogy ezzel a magassággal nem kellene 10 kilónál többet híznom és még néhány tápláló, de nem hízlaló vacsora receptet is elhadart.
Próbáltam én odafigyelni, meg óvatosan sportolni is, hiszen elmagyarázták világosan, hogy a kicsinek se jó, ha elhízom, de olyan hisztérikus éhségrohamok törtek rám, amiket nem tudtam legyőzni. A kilencedik hónap közepére sikerült is magamra aggatni 20 kilót, de jól éreztem magam, és az eredményeim is jók voltak, szóval nem aggódtam. Mérlegre pedig nem álltam többé, mondván, már úgy is mindegy.
Aztán csak múltak a napok. A kilenc hónapot követően eltelt pár nap, egy hét, majd kettő - ekkor kellett volna érkeznie a babámnak. De nem történt semmi. Eltelt a harmadik hét is. Befektettek a kórházba, cipőt akkor már rég nem tudtam hordani a veknire duzzadt lábaimon, borzasztóan vizes voltam a túlsúlytól, a mozgáshiánytól és a nyári melegtől. De nem a kilóim miatt aggódtam, az nem érdekelt továbbra sem, reméltem, hogy idővel ledolgozom őket. Az viszont értelmezhetetlen volt számomra, miért nem születik már meg a babám. Az egyik barátnőm, aki meglátogatott a kórházban, hozott vagy tíz tábla csokit, nehogy depresszióba essek, így meggyőződésem, bár ugye a mérleggel akkorra már szakítottam, hogy csak az utolsó héten híztam még vagy két kilót.
Azután végre, 3 hét késéssel, de megérkezett a kisfiam. Dehogy érdekeltek a kilók, nem kell magyaráznom, voltak annál sokkal fontosabb és boldogabb gondolataim! De az mégis leforrázott kissé, amikor hazatéréskor nem tudtam belegyömöszölni magam a behozott nemterhes ruhába, így elő kellett kotornom azt, amiben bementem a kórházba. Aztán persze jöttek a tapasztalati alapokon nyugvó megfigyelések kérésre és kéretlenül mindenkitől. Hogy majd kiürül az a rengeteg víz a szervezetemből, meg összehúzódik a bőröm, meg a szoptatás biztos fogyaszt majd, stb., stb. Ezek megvalósulásáról annyit, hogy kb. 5 hónapos volt a kisfiam, amikor egy néni örömmel rámkiáltott: milyen aranyos kisgyerek, és már jön is a testvérkéje!
Aztán egyszercsak beindult a fogyás. Diétázni sose tudtam, és mivel szoptattam, nem is akartam. Tornázni eljutottam időnként, de túlzott nagyvonalúság lett volna azt rendszeresnek nevezni. Amikor viszont a fiam mászni kezdett, személyében egyből lett személyi edzőm. Enni viszont már nem volt időm, jobb híján az volt az ebédem, amit a gyerek meghagyott a papiból, aztán futás tovább utána, mit beszélek, futás, szóval irány utána, vele fel-alá négykézláb, ha pedig aludt, mosás, vasalás, takarítás... ezt mindenki ismeri. Még eltartott pár hónapig az állapot, hogy a nagytükörtől elfordított fejjel szeltem át a gardróbot, még a lefüggönyözésén is elgondolkodtam, főleg amikor a fogyás már beindult, de a bőröm még ragaszkodott a régi méreteihez.
Azt mondják – és számomra logikusnak tűnik –, hogy ami kilenc hónap alatt ölt ilyen szép nagy formát, annak kell is kilenc hónap, hogy visszarendeződjön a régi állapotába. Nekem egy év kellett hozzá és nem okozott sem lelki törést, sem fizikai sokkot. De biztos, ami biztos, azt elhatároztam, hogy a második babámnál bőven 20 kiló alatt maradok. És maradtam is. Ha nem is sokkal...
