Amikor megláttam Matyit élete első másodperceiben, ráncosan, fázósan hangosan méltatlankodni, felkacagtam. Boldogan, felszabadultan és fejcsóválva – képtelenség, hogy lehet két gyerek ennyire tökéletesen egyforma.
Kristófot 5 évvel korábban ugyanígy adták a karjaimba és ő pontosan ugyanezzel a ráncos-mázas sumobirkózó külsővel óbégatta bele a világba, hogy megérkezett és ezzel a helyzettel valaki gyorsan kezdjen valamit, mert ő ugyan nem ér rá, halaszthatatlan enni- és aludnivaló dolga van.
Azóta sem telik el úgy nap, hogy ne csodálkoznék rá a hasonlóságra a két fiam között, persze-persze testvérek, de akkor is elképesztő. Sokszor azzal szórakoztatom magam, hogy előszedem Kristóf régi képeit, ahol olyan idős volt, mint most Matyi és valamelyik családtagom orra alá dugom. Mindig sikerül elhitetni velük, hogy a kicsi van a fotón. Még a ruha sem árulkodó, hiszen Matyi nagyrészt Kristóf régi ruhácskáit hordja, mint a második gyerekek nagy része.
Vajon hány olyan helyzet vár még rá, ami tipikusan második gyerekes? A második gyerek nagyobb testvérét párhuzamosan ismeri meg a szüleivel, mégis más kapcsolat alakul ki közöttük. Ösztönösen tudja, ki az ő nagy, erős, okos bátyja és egészen korán elkezd rá félistenként nézni.
A második gyerek a szakirodalom szerint utánozza a testvérét, na mi most annál a fázisnál tartunk, amikor a nagy és erős utánozza a kicsi és cukit, vagyis Kristóf is reszelt almát kér uzsonnára, őt is újra anyának kell megtörölgetnie fürdés után és bár azon már túl vagyunk, de többször alaposan át kellett beszélnünk, hogy általában miért is nem szoptatják már az anyukák ötéveseiket.
A második gyerek nem úszhatja meg az állandó összehasonlítást nagyobb testvérével. Nálunk is elhangzott, de hányszor, hogy Kristóf ilyen idősen már hasrafordult, hogy Matyi hasfájósabb, combosabb, hangosabban nevet, hamarabb gagyogott, később kezdte el átaludni az éjszakát, mint a testvére és néha megfordul a fejemben, hogy ez vajon hova vezet. Beléjük neveljük-e akaratunk ellenére, hogy versenyhelyzet az életük és folyamatosan vetélkedniük kell a kicsivel több figyelemért, szeretetért, jó szóért?
A keresztlányom úgy döntött, hogy ő nem száll versenybe a nővérével. Így a szoknyás, aerobikozó, angolul folyékonyan beszélő és gyönyörűen éneklő nővér mellett ő lett a bőgatyás úszó, aki németórára jár és a korát messze megelőzve rajzol. Úgy sejtem, okos és észrevétlen anyai terelgetés is lehet a háttérben, bár ennek köszönhetően éppen anya az, akinek 4 helyett 8 helyre kell fuvaroznia a gyerekeit minden héten. A második gyerek nem ússza meg a testvérféltékenységet sem, bár mi még ehhez nem nőttünk fel, legalább is nem a klasszikus formájához.
Mikor hazavittük Matyit a kórházból, ő mi mást is tehetett volna, ügyesen elfoglalta a neki járó helyet a család életében, anya karjában, apa ölében, néha a nagyszülőkében, mit sem sejtve arról, hogy valakinek a trónjára tört. Kristóf, aki már rég várta kistestvérét és első látásra a szívébe is zárta, jobb híján ellenem fordult. Mindent kitalált, csak ne kelljen velem fizikailag érintkeznie. A napok az amúgy örök hízelgő nagyobb fiam ölelése nélkül teltek és én, mint valami érintés-koldus, éjszakánként álmában bújtam hozzá, amikor nem tudott tiltakozni, csak öntudatlanul tűrte, hogy ölelem, puszilgatom, simogatom.
Míg egyszer egy elvadult táncbemutató közben hatalmasat esett és végre az ölembe vehettem, hogy megvigasztaljam, hogy babusgassam és elmulasszam a fájdalmát, miközben ő szórta rám a panaszt, hogy ugyan mióta nem öleltem már át, fittyet hányva arra, hogy sikítva tiltakozott, ha megpróbáltam. De az a nagy esés helyreütötte ami kisiklott közöttünk, a következő provokációt már a nagymamájának címezte. Hiszen az ő hűségét is le kell tesztelni. A második gyerek tehát sokmindenben tényleg a második. De ezt bontsuk ki inkább a második részben.
(Folyt.köv.)
Alba
