Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kényes kérdés, kell-e a gyereknek telefon. Kezdetben a kicsik nagyon élvezik, hogy a kis kütyüben ott a nagyi, apa, anya hangja, és főleg ha már ők maguk is többé-kevésbé folyékonyan beszélnek, szeretik a telefonálást. Ám szépen lassan megutálják...
Kényes kérdés, kell-e a gyereknek telefon. Annak idején jól jött volna a zsebemben egy, amikor tizenöt évesen, színházból hazafelé tartva elütöttem egy piros Skodát. Az agglomerációban laktunk, és a végtelenre nyúló előadás után siettem a villamoshoz, hogy elérjem az utolsó vonatot. Nem értem el.
Ez annyira az őskorban történt, hogy még vezetékes telefonunk sem volt. Így szegény, jó anyám minderről egy szűkszavú, hajnali táviratból értesült. Lányuk stop kórházunkban stop sérülésekkel stop fekszik stop. Mindenkinek vérmérsékletére bízom, hogy elképzelje, mi játszódott le édes szüleimben az utolsó vonat beérkezésétől a távirat kézhezvételéig, majd innentől, míg újra viszont nem látott, és meggyőződött arról, kis lábtörésen kívül nem történt
nagyobb baj. Ezt az esetet leszámítva nemigen hiányzott a telefon.
A telefon mára tért hódított, kicsit talán nagyobbat is, mint ideális volna. Sokat telefonálunk, és a gyerekek túl korán szembesülnek azzal, a telefont a felnőttek nem (csak) a praktikus-fontos-sürgős dolgok megbeszélésére használják. Sokkal inkább az együttlét helyettesítésére. Főleg, mióta ott van a zsebben, és ráadásul mindenkinek van belőle. Legalább egy.
Kezdetben a kicsik nagyon élvezik, hogy a kis kütyüben ott a nagyi, apa, anya hangja, és főleg ha már ők maguk is többé-kevésbé folyékonyan beszélnek, szeretik a telefonálást. Ám szépen lassan megutálják, amiért folyton megzavarja csörgésével a játékot, anya pedig negyedórán keresztül karattyol, miközben pantomimben mutogat, és nem lehet hozzá szólni, mert mindig azt feleli: pszt, most telefonálok, várj egy kicsit!
Minden gyerek ingerküszöbe máshol van, de meglepődnék, ha lenne olyan csemete, akinél ne verné ki előbb-utóbb a biztosítékot a folyamatos telefonálás. Ki ne tudna beszámolni ágy alá, fakockás dobozba, vagy zoknis fiókba rejtett mobilról? Vagy arról, hogy amint megcsörren a telefon, az addig mesésen nyugodt gyerek katasztrófát képes előidézni, pillanatok alatt? Ha bármi, akár a telefon, sok időt vesz el az idejéből, teljes joggal szeretné kiiktatni azt.
A telefonhoz való viszony (is) folyton változik, nálunk négy év körül fogyott el az érdeklődés. Hangzott már el a kicsi szájából az „Itt van a vonalban a nagyi, gyere beszélj vele!” hívásra az alábbi válasz: „Nem beszélek vele, jöjjön ide!”
Iskolaérettséggel ismét alakul a telefon-helyzet. Barátaim nyolc-tíz éves gyerekeinél egytől-egyig ott a saját, külön bejáratú mobiltelefon. Mesélik, hogy óra alatt galacsingyúrás és dobálás, valamint körlevél küldés helyett sms-eznek egymással a gyerkőcök. Korral haladó tanerő már óra elején összeszedi a mobilokat, illetve felszólítja a nebulókat, hogy kapcsolják ki készülékeiket...
Bekísérjük reggel a gyereket az iskolába, és délután érte megyünk. Ő közben mindvégig az oktatási intézmény falai között tartózkodik. Ameddig koránál fogva még sehová sem jár apa, anya, nővér, báty, nagyi nélkül, miért kell neki telefon? Csak tippjeim vannak. Mert ha elváltak a szülők, megúszhatják, hogy egymással kelljen beszélniük. Mert a nyári táborozáskor biztonságot ad, hogy anya mindig hívásközelségben van. Végül, a döntő érv: mert Pistinek, az osztálytársnak is van, sőt minden barátnak van, és délután sms-ben kell megbeszélni a hétvégi mozit. Mert Gézu sem megmondani, sem sajtcetlin a tolltartójába rejtett levélkében nem meri
megvallani, hogy tetszik neki Lujzi. Sms-ben könnyebb. Mert … mert...
Mert a mi szokásaink határozzák meg a gyerekeinkét is.
