A gyerekem imádom, de az életem utálom

Zanza!

Családos embereknél gyakoribb a depresszió, mint gyereket nem vállaló párok esetében - derül ki nemzetközi felmérésekből. A legtöbben azt hisszük, boldogabbak leszünk, miután megszületik az első baba, a statisztika (a valóság?) mégis azt mutatja, hogy még annyira sem vagyunk elégedettek, mint korábban. Ez most komoly?

Amikor első nekifutásra elolvastam a New York Magazine néhány hónappal korábbi címlapsztoriját, azonnal felhívtam anyámat: "Tényleg megbántad, hogy megszültél?" A válasz megnyugtató volt: "Nem, de mit ittál már megint?" Aztán kisebb közvélemény-kutatást végeztem a gyerekes ismerőseim körében (nehogy már csak a brit kutatóknak lehessen), és mivel mind rajongással beszélt a családi életéről, azóta én egyre jobban nem értem, kiről szólnak ezek a statisztikák.

Először is: itt van a Nobel-díjas Daniel Kahneman viselkedéskutató 2004-es tanulmánya, amelyet 909 interjú alapján készített, Texasban élő édesanyákkal. A kérdésre, hogy mi okoz nekik a legnagyobb örömet, mindössze a 16. legnépszerűbb válasz volt a felsoroltak közül az, hogy "a gyerekeimmel lenni". Ezt megelőzte a főzni, vásárolni, tévézni, telefonálni, sőt, a takarítani opció is, ami vagy azt jelenti, hogy Texasban kezelhetetlen ördögfiókákat szülnek a nők, vagy azt, hogy komoly bajok vannak a gyereknevelés modern kori felfogásával.

Egy másik fickó, Andrew Oswald közgazdász a saját kutatásaira támaszkodva (több tízezer brit családos és nem családos embert interjúvolt meg) azt mondja, az a leggyakoribb baj, hogy a friss anyukák és apukák azt hiszik, hogy egy gyerek önmagában majd kiteljesíti az életüket és/vagy rendbe teszi a problémás párkapcsolatukat. De ahelyett, hogy összehozná az össze nem illő embereket (mint az Ilyen az élet című bárgyú Katherine Heigl-filmhez hasonló másfél órás pelenka/babakocsi/papírzsepi hirdetésekben), inkább csak elvonja a figyelmet a párkapcsolati problémákról és még újabbakat kreál. Legalábbis Oswald szerint, aki úgy gondolja, minél több a gyerek, annál nagyobb a baj.

Ahogy elnézegetem a New York Magazine-ban a brutáldrámai fények között lekapott, amerikai szociofotókat, először úgy érzem, biztosan megvan az okuk a nagyon depis és életundorral teli nézéshez (csalta és verte őket az exük; lekaszabolta a rokonságukat egy elmebeteg; tizenharmadik próbálkozásra sem kerültek be a Megasztárba, stb.), de aztán a cikkből kiderül, hogy tévedtem. A probléma az egyik családban az, hogy a kisfiú nem szeret házit csinálni. Ez azért megér egy fotózást, nem? "Ez nem is a gyereknek rossz annyira - magyarázza a lap felkért pszichológusa - hanem a szülőnek, akinek nagyon megerőltető, hogy rá kell vennie a gyerekét valami olyanra, amit ő nem akar." Úgy hangzik mint a következő Katherine Heigl-film alapsztorija, nem? A többi befotózott szülő hasonló traumákon megy át nap mint nap: szeretnék, ha a gyerekük tökéletes nevelést kapna, és folyton aggódnak, melyik suliba és szakkörre írassák be, hogy majd tuti bekerüljenek a legjobb egyetemekre (ez is megér egy árnyékokkal teli, alulról fényképezett, művészien tokásító apa-fia portrét).  Egy szociológus közben megpróbálja érzékeltetni a jelenség súlyát: "A kutatásaink szerint az édesanyák 71%-a szeretne több időt fordítani önmagára és a pihenésre, miközben 85%-uk amiatt szenved, hogy így sem foglalkozik annyit a gyerekeivel, amennyit szeretne (vagy amennyit úgy érzi, hogy kellene)." A probléma tehát úgy látszik, a betiltott altatók és a rabszolgatartás visszaállítása lehet, várom a konklúziót, de nem, szó sincs alulfizetett dadusokról és droghiányról, mint kiderül, az a baj, hogy túl sok mindent akarunk. Mivel jóléti fogyasztói társadalmakban élünk (ha-ha), ahol túl nagy a választási lehetőség és tulajdonképpen bármit megtehetünk, mi egyre jobban szorongunk a ránk szakadt, fene nagy szabadság súlya alatt. A menedzser-beidegződések miatt ráadásul a gyerekre is úgy tekintünk, mint egy lehetséges projektre, amit tökéletesen el kell végezni, és hülyére stresszeljük magunkat amiatt, hogy ő mégsem úgy reagál a parancsokra, mint egy számítógép.

Hát most komolyan: egy olyan korban, amikor egyre több nő képtelen teherbe esni, sok a 35 feletti, anyaságra vágyó szingli, az örökbefogadás meg bonyolult, tényleg azon depiznek a "jóléti" anyukák, hogy mennyi baj van egy gyerekkel és hogy büdös a pelenka? A gyereknevelés nem valami semmihez sem hasonlítható kaland? Sok új felfedezéssel, sírással, nevetéssel, idegeskedéssel, de újra csak nevetéssel és - amiről szó sem volt az egész New York Magazine-cikkben - a szeretet olyan megéléséről, amilyet korábban sosem tapasztaltunk még meg? Hogy lehet ennyi inger között depresszióba süppedni? Kíváncsi vagyok, mit gondoltok ti erről!

Blogmustra