Gizus már ebéd után elhozza gyerekét az oviból, mivel egyelőre megteheti. Hogy lesz ez majd később?
„A Don-kanyart sem azok élték túl, akik előtte éhezőkúrán vettek részt.” – Mondogatta szeretett tanárunk, Vekerdy Tamás pszichológus a tanárképzés első napjaiban azzal kapcsolatban, hogy miként kezdődik a tanulás-tanítás egy waldorf-iskola első osztályában.
Nem, nem tartom maradéktalanul követendőnek az összes létező waldorfos megközelítést, de az alapelvek ember- és gyerekközpontúságát nem vonom kétségbe. Világos, hogy az életre való nevelés nem azt jelenti, hogy a kisgyereket a lehető legkorábban elkezdjük bevezetni az élet borzalmaiba, nem állítjuk olyan megpróbáltatások elé, amelyet csak azért kellene kiállnia, mert az élet úgyis ilyen kegyetlen, és jobb, ha már jó előre hozzászokik, mert csak akkor fogja bírni. Vannak ilyen vaskalapos nevelési elvek, talán az idő múlásával egyre kevesebb lesz belőlük, de azért még itt-ott találkozni sajnos ezzel a nevelői, pedagógusi, szülői hozzáállással. (Nekem meggyőződésem, hogy ez valamennyire átörökített magatartási, gondolkodási séma, amelyet szüleinktől, nevelőinktől tanulunk.) Hogy miért kell egy óvodásnak sokszor néma csöndben, fegyelmezetten ülnie, miért kell iskolai órákra emlékeztető foglalkozásokon résztvennie, nem tudom pontosan, illetve gondolom csak, hogy az lehet a cél (vagy inkább az ürügy), hogy tanulja meg, mi vár rá, hogy az élet nem habostorta, ennél cifrább körülményeket is ki kell majd bírnia, stb. Azt gondolom, hogy pont az intézményes nevelési keretek közt lehetne és kellene ellensúlyozni azokat a cifra körülményeket, amelyeket sok gyerek az otthoni környezetben tapasztal. Az intézménynek védelmeznie, segítenie kellene a kisgyerekek fejlődését, lehetővé téve számukra olyan tapasztalatok megszerzését is, amelyekre „a kegyetlen élet” többi területén nincs módjuk.
Elszomorítónak és elgondolkodtatónak érzem, hogy egyes szülőket nyugtalanítja az intézmények általános légköre, ahol gyerekük ideje nagy részét eltölti, hogy sokak nem tartják sem az értelmi, sem az érzelmi, sem a szociális fejlődésre tekintve jótékonynak azt a hangulatot, amelyet állami felsőoktatási intézményekben képzett, (mitöbb, szakképzett) pedagógusok teremtenek. Az alábbi posztot egyik olvasónk küldte:
Gyűlöltem oviba járni, ha eszembe jut, mindig az az „engem otthagytak” érzés uralkodik el rajtam. És ez az, amit minimalizálni szeretnék a saját gyerekeim esetében. Mivel egyelőre itthon vagyok a kisebbikkel, ezt többek között úgy oldom meg, hogy délben, ebéd után hazahozom az oviból a nagyobbat.
A gyerek szempontjából azt hiszem, jól csinálom, ha nem is repesve szalad minden reggel, de úgy tűnik, jól érzi magát a többiekkel. Aztán szépen hazasétálunk és – az én szempontomból hihetetlenül szerencsés módon – együtt alszik mind a két csemete.
De hogy valóban jól csinálom, folyamatosan bizonygatnom kell saját magamnak. Egyrészt pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ha dolgoznom kellene, illetve majd ha dolgozni fogok, akkor nem tudnak így működni a dolgok, hiszen egyszerűen nem fogok odaérni délre. Addig, amíg lehet, szeretném a lehető legkényelmesebb körülményeket megteremteni a gyerekeimnek. Azt szeretném, ha jól éreznék magukat a bőrükben, és nekem úgy tűnik, itthon, a saját megszokott kuckóban jobban szeretnek aludni.
Közben azt látom, hogy kisebbségben vagyok ezzel. A legtöbben akkor sem hozzák haza a gyereket délben, ha történetesen otthon vannak a kisebbel. És ezzel még nekem okoznak lelkiismeret furdalást, hiszen minden délben látnom kell a szomorú szeműeket, akik fegyelmezetten, kötelességtudóan vonulnak az alvós állataikkal, miközben mi meg elmegyünk nagy vidáman.
Ez csak a mi ovinkra vonatkozó tapasztalat, más helyekről nem tudnék nyilatkozni. Nagyon jó kis helyet sikerült találnunk, itt sohasem éreztetik az anyukákkal, hogy a gyerekek a terhükre lennének, nincsen nyomásgyakorlás és egyéb praktikák.
Viszont a másik oldal se hagy nekem túl sok nyugtot, nevezetesen a nagyszülők is egytől egyig azt hangoztatják, hogy mikor alszik már ott. De én csöndesen és kicsit konokul kitartok és hazahozom ebéd után a gyereket. A kétségeimet meg szép csöndben lenyelem, miközben battyogunk hazafelé.
