Hogyan lehet rávenni a gyereket arra, hogy megtegyen valamit, vagy hogy éppen ne tegye meg? Szakirodalom van bőségesen a témáról, ki-ki válogathat a szája íze szerinti irányzatokból. Megtaláltam én is a kedvenceimet, gyűjtöttem is hasznos tippeket – de ezekről majd máskor. Most olyasmiről szeretnék írni, amiről a könyvek nemigen szólnak.
Például, hogy a hatékony és humánus fegyelmezéshez nem csupán szépen hangzó elvekre és megfelelő ötletekre van szükség. Időnként alaposan megnehezítik bizonyos körülmények a kivitelezést. Íme a saját gyűjteményem a nekem legtöbb gondot okozó tényezőkből:
1. Amikor fáradt vagyok
Ha nem alszom eleget, és ki vagyok merülve, nem tudok normálisan rászólni a gyerekekre. Öt órányi éjszakai alvás után zombiként nézek ki a fejemből a másnapi vacsora idején, és nem vagyok képes egy értelmes kérést sem megfogalmazni. Amikor tartósan, hetekig nem alszom, egészen apró dolgokon ki tudok akadni. Olyan állapot ez, mintha picit be lennék rúgva, nem vagyok teljesen ura a helyzetnek. Nincs mese, aludni kell, ezt nem lehet elhatározásból vagy logikából megoldani. A fáradtság ön- és közveszélyes tényező.
2. Amikor valami máson kattogok
Az én drága kölykeim azonnal érzékelik, ha a fejemet kitölti az aktuális külpolitikai válság, vagy a legfrissebb családi pletyka. Ha ilyenkor kezdünk bele a közös rutinba, mindent bedobnak, hogy kiakasszanak – a saját gondolatmenetemből. Komolyan mondom, szinte megkönnyebbülnek, ha rácsapok az asztalra vagy kiabálok egyet. És néznek rám azokkal a hatalmas szemekkel, amikben szinte villog a „jól van anya, végre velünk foglalkozol” üzenet.
3. Amikor a gyerek fáradt
Néha elfelejtem, hogy a gyerekeim jó magaviseleti képessége délután négy óra magasságában szép lassan csökkenő pályára áll, valahol hat-hét körül pedig hirtelen zuhanni kezd. Nekik még komoly munka a „viselkedés”. Nem azért nem fogad szót a drágaszívem, mert nem akar, hanem azért, mert már nem tud. Ebből nem következik, hogy négykor bezárom a lakásajtót, és se ki, se be, de a porcelán-gyűjtögető nénikékhez nem ilyenkor kell beugrani egy teára.
4. Amikor a célra koncentrálok, és nem gondolkodom az eszközön
Mondom neki, hogy ne ugráljon egyik bútorról a másikra, de mintha meg se hallaná. Bekattantok, mindenáron arra figyelek, hogy hagyja már abba azt a nyavalyás ugrálást. Pedig elolvastam tengernyi szakirodalmat, benne van egy csomó minden: tereljem el a figyelmét, érintsem meg, javasoljak más érdekes tennivalót, stb. De ha valami nagyon bosszant, és benne vagyok érzelmileg, nem szokott semmi értelmes beugrani. Jó volna rajtakapni magam az ilyen helyzetekben, hogy kizökkenjek a hibás gondolatmenetből, és váltani tudjak.
5. Amikor idegesít, hogy mit szólnak mások
Tolom a kocsit a boltban, egyikük nekiáll ordítani, másikuk cibálja a harmadikat, én meg vérvörös fejjel bámulom őket, közben szúrós tekinteteket érzek a hátamban, oldalamban, és mintha kiradírozták volna a fejemből a gondolatokat, nem jut eszembe semmi, amit ilyenkor csinálni lehetne. Ahelyett, hogy a szituációt oldanám meg, a beszólásoktól rettegek. Meg attól, amit nem is mondanak, de feltételezem, hogy gondolnak mások. Végül nem biztos, hogy a saját megoldásomat alkalmazom, hanem inkább olyasmit, ami – szerintem – megfelel mások vélt elvárásainak.
(Azért azt le kell szögeznem, hogy ez az a probléma, amit ma már az esetek többségében tudok kezelni, de még fél éve az egyik legnagyobb kihívást jelentette.) Azt hiszem, nem mások vélt megoldásai, hanem saját következetességünk mellett kell kitartani.
6. Amikor olyasmivel fenyegetődzöm, amit úgysem teszek meg
Elsőre még csak-csak bejön egy jó hangzású újdonság, de ezek a kis gazemberek képesek tesztelni, hogy tényleg megteszem-e azt, amit beígértem. Ez a módszer nem olyan hatékony, viszont bizonyos szituációkban szinte ösztönösen kibukik belőlem egy-egy ilyen képtelen fenyegetés. Nehéz megállni, hogy ne alkalmazzam, bár kétségkívül nincs sok értelme.
7. Amikor túl bonyolultan beszélek
Eltartott egy ideig, amíg rájöttem: ha egy gyerek már tud beszélni, attól még nem beszéli és érti felnőttként a nyelvet. Kezdetben az egyszerű mondatokat képes csak feldolgozni, a hosszabb (több tagmondatból álló) szerkezetekkel nem tud mit kezdeni. Amikor azt mondom a kétévesnek, hogy „menj oda a zsákhoz, és vedd ki a sapkádat”, akkor általában az történik, hogy odamegy a zsákhoz, aztán néz rám. Elfelejtette, vagy meg se jegyezte a mondat második felét, hiszen még kicsi hozzá. Ilyenkor fontos a türelem és az önkontroll, és nem szabad azt gondolni, hogy a gyerek buta vagy értetlen.
