Már egy órája ülünk az asztalnál. Palkó meg én. Ebédnek hívják ezt az egy órát, ami Palkó számára játék, tanulás, élvezet, számomra meg reménykedés, csendes jajongás, az ölbehullott mennyiség találgatása, és időről-időre az óvatos, korrigáló segítség megpróbálása.
Nem tehetek róla, ilyenkor gyakran eszembe jut az a nyári este, mikor a férjem, a háromgyerekes, és legjobb barátja, a négygyerekes egy üveg bor után, kissé összeborzolt hajjal váltották a világot, fejtették meg az ősi rejtvényeket, az ilyenkor szokásos sebességgel, szinte másodpercek alatt. A gyereklét lényegét is gyorsan átlátták: "- Figyelj, a gyerek nem csinál mást, csak szabotálja, akadályozza minden törekvésedet, hátráltatja, lassítja minden mozdulatodat!" - söpört végig az asztalon a négygyerekes kolléga, a férjem meg csak egyetértően bólogatott, aztán elgondolkodva hozzátette: "- És azért vannak olyan aranyosra gyúrva, hogy mindent elviseljünk tőlük." Van a dolognak némi igazságtartalma, kuncogtunk a barátnőmmel, de most már egyáltalán nem kuncogok. Sziszegve takarom el a kezem minden egyes falatnál, amit Palkó büszkén a szájához visz, és bár a szívemben nagy-nagy melegség áradozik, hogy milyen édesen önálló, a fejemben egy praktikus hang ridegen kérdezgeti:
"- Van még egyáltalán tiszta játszónadrág a szekrényben?"
Palkó ugyanis nemcsak, hogy kanállal eszik, de egyedül. Igen, és a mondat nem csak ennyiből áll, többlettartalma is van, méghozzá nem is kevés. Ahogy a levesről is csak akkor derül ki, hogy nem egy tányérnyi, hanem egy lavórnyi, amikor az ebéd után át kell öltöztetnem a tészta és répadarabokkal díszített Palkót. Hatalmas, hosszúujjú előke ide vagy oda, a kaja minden lehetetlen helyen megtalálható.
Annak idején, mikor Lackó még kicsi volt, kétségbeesésemben egy fórumot indítottam az egyik babaportálon "kanállal enni" címszóval. Az akkor tizenhat hónapos Lackót ugyanis minden más jobban érdekelte ebéd közben a kanálnál. Érdemi választ vagy ötletet persze nem kaptam és persze Lackó pár hónappal később csak elkezdett bűvészkedni a kanállal, azt azért be kell vallanom, hogy ő egy olyan gyerek, akit néha még most is etetni kell.
Nem így Palkó, aki pár hete a saját kezébe vette ebédje sorsát, amit mostanra teljesen ki is sajátított magának. Eleinte még örültem is és teljes mellszélességgel támogattam az ügyes fiú kezdeti lögybölődéseit a műanyag tányérkában, miközben én egy másik kanállal szép hatékonyan a gyerekbe lapátoltam a kaját, csakhogy Palkó nem elégedett meg a másodhegedűs szerepével és hamarosan teljesen átvette az irányítást a tányérja felett. Ellentmondást nem tűrően fogott visításba, ha én próbáltam adni neki a falatot, később pedig éktelen csápolásba és borogatásba kezdett, ha a kanállal csak megközelítettem a tányérját, sőt, még akkor is, ha csak a végét fogtam meg a kanálnak, óvatosan, szinte láthatatlanul a markocskája mögött. Mi tagadás, hamar fel is adtam. És most csak ülök, és nézem tehetetlenül azt a marokra fogott, teli főzelékes kanalat, ahogy szájhoz emelés közben szépen búcsút int a vízszintes helyzetnek, találgatom, merre csuroghat most a kaja a gyerek ölében, hogyan fogom kiemelni a székéből, hogy mi mindent kell majd lecserélni, kimosni ebéd után. Mindeközben az önálló kis buksinak már csak az üres kanál jut, de nem bánja, azt is gondosan leszopogatja viruló szájacskával, vigyorogva, hogy ő most milyen nagyon ügyes volt.
És tényleg. Mert mint tudjuk, minden kezdet nehéz, sőt, a gyakorlat teszi a mestert. Addig pedig nincs más nincs mit tenni, tapsolni kell minden sikerült, ügyes falatnak, dícsérni kell, majd kipucolni, kimosni és ha kell, hát átöltöztetni az ügyes nagyfiút. Legalábbis míg meg nem kapja a diplomáját szépevésből.
Panzej
