Könyvfaló - Raana Raas: Csodaidők I-IV.

A Nies bolygón a vörös ogfa az örök élet szimbóluma. Furcsa világ a niesieké. Még a fű is narancssárga. Saját belső társadalmukat Kavennek nevezik, nagycsaládokban élnek, ahol mindenkinek szigorúan megvan a maga helye... mások, nagyon mások... a nyelvük, a kultúrájuk, az ételeik, az életmódjuk, a szokásaik – mindenük más, mint nekünk.

A Nies a galaxis túloldalán van. Vagy igazából a Földhöz közeli Shremeya, a Kaven központja volna a Nies? Vagy maga a Föld? Ez a kérdés a történelem ködébe vész a 4. évezred végén, mikor történetünk játszódik. Talányok övezik a Kaven zárt világát a külsősök között. De a Kavenen belül is elfeledni látszanak, hogy honnan is jöttek ők... Lassan igazzá válnak a kaveni himnusz szavai: „Elmerült messze a láthatár,/ feketén fonja be a semmi./ Valaki talán még hazavár,/ de nem tudunk többé üzenni:/ Hiába ragyognak fölöttünk csillagok,/ hazafelé irányt nem mutatnak többé./ Hiába ragyognak fölöttünk csillagok, / ösvényeinken eltévedtünk örökké.”

Keresnek és tévelyegnek esendő főhőseink is: Judy, Yaan és Giin. Judy, aki árva, magányos, senkinek sem kellő kislányként a történetfolyam elején csak tartozni szeretne valahová, azt szeretné, hogy igazán törődjenek vele – így kerül be a Kaven világába. Yaan, aki lázadó nagykamaszként kétségbeesésében és meg nem értettségében örökre otthagyja családját, s így kerül ki a Kaven világából. És Giin, aki tehetséges vezetőként őrlődik a nyomasztóbbnál nyomasztóbb felelősséget jelentő döntések súlyától, és lelkiismeretétől meg övéi szeretetétől vezérelve teszi meg lépéseit, végül szembe kerül a Kaven világával.
Mérhetetlen szenvedésen, fájdalmon, a háború poklain, az összetartozás és szeretet éltető pillanatain mennek keresztül – követhetjük útjukat több évtizeden át – míg be- és kiteljesedik sorsuk. Végül kiderül, folytatható-e a hagyomány, van-e megbocsátás, van-e újrakezdés, tud-e a család valóban működni, mit jelent a Kaven jelszava: „nem vagy egyedül” , vagy mindent elnyel és elpusztít a háború, a kapzsiság, a széthúzás, a gyűlölet, a meg nem értés.

A Csodaidők kalandos, varázslatos világba invitál, valahova messzire, a jövőbe. Ahol mindennapos az űrutazás, majdnem minden betegséget tudnak gyógyítani, és minimum százhúsz évig élnek, miközben negyvennek látszanak. Tudományos-fantasztikus történetnek álcázza magát a mű, de közben rájövünk, hogy rólunk szól, nagyon-nagyon mélyen rólunk szól, valódi társadalomrajz ez. Nem egy másik világ beutazása a Csodaidők négy kötete, hanem önmagunk beutazása. Hiszen ahogy az első kötet mottója Szophoklészre utalva sejteti: a „csodálatos” ember valójában félelmetes, rettentő is tud lenni.

A regény szól összetartozásról, befogadásról, kirekesztésről, kegyetlenségről, gyűlöletről, az intimitás megleléséről, valódi törődésről, igazi elfogadásról. Szól arról, hogy milyen szörnyű, ha a páratlan képességek szívtelenséggel és lelkiismeretlenséggel párosulnak, s ha a korlátoltság hatalmat és pozíciót kap. De szól arról is, hogyan lehet az egész közösség megvetése közepette utat találni egy gyerekhez, akit a sors ránk bízott, s aki e megvetés oka. Szól arról is, hogyan lehet a sors által ránk rótt mérhetetlen felelősséget becsülettel hordozni.

A szerző nem prédikál és nem ítélkezik, csak mesél. Sorsokat mutat be, cselekményt bonyolít, lehet körmöt rágva izgulni a hősökért és meglepődni a fordulatokon. Talán a távoli, fantasztikus világban játszódó történet segít, hogy a közelit könnyebben megemésszük. Mert ez a könyv valóban rólunk és nekünk szól – nagyon sok pedagógiai és pszichológiai érzékenységgel. S átrágva magad az izgalmakon talán rájössz, hogy  „mégsem vagy egyedül”, ha békét lelsz önmagadban és megtalálod helyed a világban.

Péntek Rézi