Sokan évekig halogatják a gyermekvállalást attól való félelmükben, hogy nem lesznek elég jó szülők. Miből táplálkoznak ezek a félelmek? Hogyan éli meg a világot egy csecsemő? Elkényeztetett felnőtt válik-e belőle, ha kielégítjük minden igényét?
Egyre több az egyke
Nehéz manapság szülőnek lenni, jobban mondva máshogy nehéz, mint néhány évszázaddal ezelőtt. Míg régen főleg a magas gyermekhalálozási arány keserítette meg az édesanyák és édesapák életét, addig ma sokaknak a tapasztalat hiányával és a tanácstalansággal kell szembenézniük. A XX. század első felében még több fiútestvér is megkapta az apja nevét abban a reményben, hogy legalább egy megéri majd a felnőttkort, mára viszont az vált trenddé, hogy egyre többen vállalnak mindössze egyetlen gyermeket. Mint ahogy azt már a meddőséggel kapcsolatos cikkünkben is említettük, a nagycsaládok felbomlásának köszönhetően egyre kevésbé természetes, hogy több generáció él egy fedél alatt. Sokan már 15 éves koruk körül kiröppennek otthonról, és legközelebb akkor költöznek vissza egy családi fészekbe, amikor a párjukkal együtt megteremtik a sajátjukat. Nem csoda, hogy egyre több a tanácstalan fiatal pár, akinek nincsen gyakorlati tapasztalata arról, hogy mivel is jár egy csecsemő gondozása.
Szülői szempontok
Számos gyermeknevelési szakkönyv igyekszik megnyugtatni olvasóit, ellátva őket mindenféle tanáccsal, amivel nem ritkán épp az ellenkezőjét érik el: a leendő vagy már gyakorló szülő kétségbeesését. Így hiába a gondos szakirodalmi felkészülés, az alaposan összezavart jövendőbeli szülők joggal érezhetik úgy, hogy a hasznosnak szánt gyermeknevelési tippek leginkább a fogyókúrás tanácsokhoz hasonlítanak, vagyis nemegyszer köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ráadásul a legtöbben azok közül, akik ezeket a szakkönyveket forgatják, még soha életükben nem élték át, hogy milyen másokról gondoskodni, felelősséget vállalni, tehát az ismeretlentől való félelmük természetes.
Sokszor épp ezt a félelmet használják ki a kismamairodalom kiadványaival foglalkozó kiadók és könyvkereskedők, amikor szinte válogatás nélkül egyre több ilyen témában írt vaskos kötettel rakják tele a könyvesboltok polcait. Ehhez a szakkönyvek által generált félelemhez hozzáadódnak a szülői léttel járó teljesen természetes apró-cseprő hibák, bizonytalankodások, aminek következtében még a legjobb apuka vagy anyuka is úgy érezheti, hogy nem felel meg eléggé maximalista világunk kihívásainak. Az öröm helyét ilyenkor átveszi a folyamatos aggodalmaskodás, hogy elég jól csinálják-e? Vajon mi a legjobb a csecsemőnek hosszú távon: ha mindig kielégítjük igényeit, amivel esetleg elkényeztetjük, vagy ha – akár erőnkön felül és belső hangjaink ellenére is – csírájában fojtjuk el a gyermek különböző vágyait, akaratát, és mindenáron szabályokat állítunk fel számára már kisbaba korában?
Belülről nézve
Nehéz pontosan megmondani, hogy miként is látja a világot egy csecsemő, most mégis kíséreljük meg átérezni helyzetét, hogy jobban megérthessük Őt. A magzati lét során a szükségletek szerencsés esetben gyakorlatilag folyamatosan kielégítettek. A várandósság ideje alatt a gyermek sosincs egyedül, a külvilág zajai tompítva, de bizonyíthatóan elérnek hozzá, és a köldökzsinór segítségével megkapja a szükséges táplálékot. Nincs tehát gravitáció, magány, és jó esetben éhség sincs. Azonban mára már az is bebizonyosodott, hogy a magzat kapcsolatban van a külvilággal, és aktívan reagál annak ingereire. Sallenbach kísérlete alapján kiderült, hogy az egyszerű zene ütemére például a magzat ritmikusan mozogni kezd a magzatvízben, De Casper pedig bebizonyította, hogy az anyaméhben hallott verset és zenét a csecsemők a születés után is felismerik. Sok tekintetben tehát fejlett lényként születünk, azonban a szükségletek kielégítését tekintve minden ember koraszülöttként jön a világra, hiszen még hosszú évekig képtelen gondoskodni magáról.
A csecsemő érzelmi szükségletei
Spitz nevéhez fűződnek azok a vizsgálatok, amelyek rámutattak arra, hogy a testi szükségletek kielégítése sokszor kevésbé fontos, mint az érzelmi szükségletek. A második világháború alatt és után a világ különböző országaiban számos nevelőotthon létesült az anyjuktól elszakadt gyerekek gondozására. Sok olyan is, ahová csecsemőkorukban kerültek a gyerekek, mert anyjuk bombatámadás következtében meghalt, vagy menekülnie kellett, és a kicsit nem vitte magával. Az otthonok egy részében kiváló egészségügyi, higiéniai ellátást biztosítottak, korszerű felszereléssel, szakképzett gondozónőkkel. Ennek ellenére a gyerekek nem fejlődtek kielégítően. A családjukban nevelkedett gyerekek, jóllehet többnyire sokkal rosszabbul voltak ellátva, mint a megfigyelt intézeti gyerekek, jobban fejlődtek, főképpen beszédkészségükben és értelmi teljesítményeikben. S hamarosan kiderült, hogy van egy olyan terület, amelyen ennél is lényegesebb a különbség a csecsemőotthonokban és a családban nevelt gyerekek között: az érzelmi életük.
Mérei Ferenc- V. Binét Ágnes - Gyermeklélektan
Csecsemőszemmel
Miként változik az élet a születéssel? Az anya-gyermek test fizikailag szétválik, amely mindkettőjük számára új lehetőségeket és kihívásokat jelent. A csecsemő teste több szempontból is statikus létre kényszerül: egyrészt az anyával való közös mozgás nem ringatja többé, másrészt nincs többé lebegtető és a mozgást megkönnyítő magzatvíz. Ezt figyelembe véve érthető, ha kéri, sőt követeli a régi közös egység érzését, és jól esik neki a ringatás. Emellett a csecsemőnek meg kell tapasztalnia a magányt és az éhséget, ami addig ismeretlen volt számára. Nem csoda, ha ebben az új és megváltozott helyzetben folyamatosan a szülő segítségére, gyámolítására szorul. Minden baba máshogy reagál ezekre az új körülményekre, van, akinek több megnyugtatás kell, míg mások kiegyensúlyozottabban élik meg a kezdeti időszakot.
Honnan tudjuk, miért sír?
A csecsemő igényei lényegében ugyanazok, mint a magzaté, mindössze a körülmények mások, így a szülőnek kompenzálnia kell ezt a változást. Szerencsére sok felnőttel ellentétben a csecsemő még képes arra, hogy kifejezze saját igényeit, és hangos sírással adja környezete tudtára, ha valamilyen szükséglete adódik. Ilyenkor ezek a szükségletek azonnali kielégítést követelnek, hiszen a csecsemő máshogy éli meg a kényelmetlen testérzeteket és érzéseket, mint a felnőttek.
Vegyünk erre egy egyszerű példát: ha az autóban ülve megéhezünk, akkor vigaszt nyújthat számunkra a gondolat: ha megérkeztünk, ehetünk. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol nincs elkülönült múlt, jelen és jövő tudat, vagyis mindig a jelenben élünk. Ezt éli meg a csecsemő is, akinek vannak ugyan emlékei, azonban még nem képes tudatosan előhívni azokat, így egész lényével éli meg az adott pillanatot. Ha kielégítik az igényeit, akkor azt fogja tapasztalni, hogy a világ egy biztonságos hely, ahol képes befolyásolni saját sorsát. Egy idő után pedig a szülő nem kell, hogy tanácstalanul álljon a síró csecsemő fölött, hanem meg fogja tudni érteni jelzéseit, és megtalálja a mindenki számára megfelelő megoldást.
„Amikor a kislányom kisbaba volt, az első pár hónapban nagyon sokat sírt. Ilyenkor vagy én, vagy a párom felvettük, és akár órák hosszat járkáltunk a kezünkben a babával. Egy idő után azonban odáig fajult a dolog, hogy csak a kezünkben volt hajlandó aludni, amint letettük, elkezdett sírni. Így viszont mindketten nagyon gyorsan kimerültünk. Ezért vettünk egy nagy levegőt, és kipróbáltuk, mi történik, ha nem vesszük fel. Odamentem hozzá, beszéltem neki, hogy lássa, ott vagyok, nem hanyagolom el, de hiába hisztizett, nem vettem fel. Pár hét alatt hozzászokott, hogy az ágyában alszik és nem a kezünkben. Emellett azonban sosem hagytam ordítani hosszú időn át. Persze az ember másfajta mama 24 évesen és mondjuk 36 évesen. Akkor az ember pánikba esik, mert nincs tapasztalata, ha jönne egy következő baba, akkor már tudnám, csak hisztiből sír a gyerek, vagy éhes, esetleg a pocija fáj. Minden sírás más és más ugyanis. Idősebb fejjel az ember már nem pánikol annyira, hanem megpróbálja megérteni a baba jelzéseit.” – osztotta meg velünk tapasztalatait Laura.
El lehet-e kényeztetni a csecsemőt?
A baj akkor kezdődik, ha nevelési szándékkal vagy bármilyen egyéb okból tartósan figyelmen kívül hagyják a csecsemő kéréseit, aki egy idő után beletörődik abba, hogy hiába sír, nem érkezik meg a várva-várt segítség. Egy magyar származású pszichoanalitikus, René Spitz írta le a hospitalizáció jelenségét, vagyis azt a helyzetet, amikor a szüleiktől elszakított gyermekek egy idő után nem sírnak többé, hanem apátiába zuhannak. A csecsemőkor tehát nem a nevelés ideje, hiszen a gyermeknek még nincs elkülönült én-tudata. Ebben az időszakban a szülő feladata, hogy ésszerű keretek között a lehető legjobb tudása szerint kielégítse a gyermek szükségleteit. A későbbi évek során a keretek felállítása majd nagy jelentősséggel bír, viszont egy csecsemőt nem lehet eléggé elkényeztetni! Azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a szülői lét hosszútávfutás, így energiánkkal is eszerint kell gazdálkodni. Tökéletes szülő pedig nincs, ezt jó előre tudni. És időnként igenis szabad hibázni, sőt kötelező! Hiszen egymást csiszolva fejlődik szülő és gyermek személyisége egyaránt.
Szakértőnk elérhetősége:
Higi Vera
06-30/298-38-50
