Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nem kéne bezúzni azokat az intézményeket, akik ezt tudják, és nem valamiféle hamis illúzióban nevelik a gyerekeket.
Bede Márton cikke egyszerre dicséri és pokolra küldi a magyar közoktatást. A cikk szerzője utálta a magyar közoktatásban töltött minden percét, de szerinte mégis „egy Magyarországon felnövő gyereknek minden borzalma ellenére még mindig az állami, hivatalos közoktatás a legjobb választás.” Merthogy „Ha pedig (az élet) nem habostorta, akkor jobb is, ha az ember gyereke a lehető legkevesebb időt tölti el egy légmentesen lezárt védőburokban.
Márpedig a mindenféle alternatív oktatási rendszerek, a Waldorf, a Montessori és a többi hasonló lehetnek ugyan bizonyos szempontokból jobbak a nevetséges magyar közoktatásnál, ám végső soron elsősorban mégiscsak egyfajta védőburkot jelentenek, amely igyekszik megóvni a magyar gyerekeket a magyar hétköznapoktól.
Márpedig egy iskola alapvető célja igenis a felkészítés ezekre a mindennapokra, és perverz módon ezt leginkább a közönséges magyar iskolák képesek elérni. A rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia. Ez persze cinikus vélemény, de ettől még tény marad, hogy kiskorúakat teljesen felesleges elzárni a valós környezetüktől.”
Izé. Itt meg olyasvalaki áll le kicsit vitatkozni, aki egyetlen percig sem állítja, hogy a magyar közoktatásban töltött évei alatt nem tanult sem érdekeset, sem használhatót: tanáraim túlnyomó többségével nemhogy szóba állnék, szóba is szoktam állni több-kevesebb rendszerességgel, mivel hetven-nyolcvanévesen is izgalmas, sugárzó, intelligens egyéniségek, akiknek szívesen bemutatom a gyerekeimet is. Igen, tudom, nyilván mázlim volt.
Az emberek többsége átlagembernek készül valóban, és talán tényleg nem árt, ha benne él a magyar hétköznapok valóságában, ahol helyt kell állni. Bár szerényen megjegyzem, szeretném hinni, a magyar hétköznapok jelenlegi valósága nem Newton törvénye, hanem valami, amit meg lehet és meg is kéne sok mindenben változtatni. És ha egy iskola jó, akkor ebben elég sokat bírna segíteni.
De először vegyük azokat, akiknek az átlagnál nagyobb sérülést okozhat egy mondjuk, átlagnál valamivel rosszabb iskola, akiknek kitaláltak egypár alternatív intézményt. Bár a katonaságot is túlélték a legtöbben maradandó lelki sérülés nélkül, és azt is nevezhetnénk „életre felkészítésnek”, mégis megkönnyebbültem, hogy egyik fiúnak sem kell akarata ellenére ebben részt vennie. Mert ott van a kisagyamban az a csoport is, akik főbe lőtték magukat őrségben, heccből lelőtte őket a társuk, kijött rajtuk a más körülmények közt tán visszaszorítható skizofrénia vagy epilepszia vagy krónikus depresszió. Vagy „csak” úgy érezték, jóvátehetetlenül elizéltek az életükből két nagyon fontos évet.
Van egy sanda gyanúm, a társadalom jó pár kiváló tagja végezte volna alkoholistaként, elmeosztályon vagy öngyilkosként, ha muszáj lett volna az átlagemberek átlagéletét élnie már a kezdetektől, amivel a legtöbbünknek nincs különösebb baja. Ma már lehet valaki szabadúszó, rockzenész, költő, hivatásos pókerjátékos az ember anélkül, hogy állandóan azzal zaklatnák, miért nem dolgozik gyárban, szalag mellett.
A rendszer már a 90-es évek előtt is kínált pár kiskaput néhány szerencsésnek, akik eltértek az átlagtól valamilyen megengedett módon. „Alternatív oktatásnak” nevezhetjük a kisképzőnek becézett középiskolát, ahol a képzőművészeti pályára készülő tehetséges növendéknek elnézték a reggeli elalvást, az excentrikus öltözködést vagy a kémia iránti teljes közönyt, ha a fő területen eredményeket mutatott fel, volt efféle iskola a kiváló sportolónak is. Vattában voltak? Bizonyos értelemben igen. Az úristenit, a porcelánt sem tartom a krumpli közt, ha még az életben kávét szeretnék felszolgálni belőle. A fiatalok közt is vannak krumplik és porcelánok – nem kéne bezúzni azokat az intézményeket, akik ezt tudják, és nem valamiféle hamis illúzióban nevelik a gyerekeket, „csak” tisztelik a különbözőséget és valamilyen cél érdekében néznek el valami mást – és nem a háború előtti híres Rőser-intézethez hasonlítanak, ahol züllött úri fiúk vehettek pénzért érettségi bizonyítványt.
Tudom, a pedagóguson számon kérni a társadalom jobbítását a mai körülmények közt több, mint illúzió, lehetetlen elvárás. Pedig ha valaki még valamennyire formálható, az a gyerek. A tolerancia, a figyelem, a másik tisztelete vagy a környezet védelme egy gyerek számára még jobban befogadható eszmék, mint sok fásult felnőtt számára. Ha egy iskola jó, légyen az „állami” vagy „alternatív” ezzel ott tudnak még valamit kezdeni. Utána már nehezen. Ez nem feltétlenül jelenti a valóság elemeinek teljes ignorálását vagy kivonulást a társadalomból.
A másik bajom a szabad iskolaválasztás ellenzőivel van, nagyon rosszul érzem magam, amikor annyi szabadságot sem hagynak, hogy a lábammal szavazzak. Nekem minden hely, ahonnét nem távozhatok szabad akaratomból, ha elviselhetetlennek érzem (persze meg kell tanulni a különbséget a tolerálható, a megváltoztatható és az elviselhetetlen közt), semmivel sem jobb, mint a kaszárnya vagy a börtön. Ha magamnak nem kívánom, a gyerekemnek pláne nem. Az alternatív iskola (is) segíthet feloldani ezt az érzést. Iskolába járni muszáj, de ésszerű határok közt megválaszthatom, melyikbe, és ha nem felel meg, megtanulhatom eldönteni, miféle szempontok alapján válasszak egy másikat. Nem szeretném, ha valaki bármely érv alapján megpróbálná kicsavarni a kezemből ezt a fontos lehetőséget.
