Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Tehetséges a gyerek. Érdemes volna gondozni a tehetségét. Mit tud tenni érte vagy ellene az intézményrendszer?
Tehetséges a gyerek. Vagy mi úgy gondoljuk. Érdemes volna gondozni a tehetségét. Mit tud tenni érte vagy ellene az intézményrendszer? Arthur hatéves. Pontosabban lesz, majd valamikor ősszel. A magyar szabályok alapján az óvoda nagycsoportjába kellene, hogy járjon. Hiába ír és olvas folyékonyan magyarul és franciául, hiába sakkozik elég jól, itthon ülhetne akár olyan ovis csoportban még egy évet, ami dugig van háromévesekkel. A magyar szabályozás Arthurra és társaira nem nagyon gondol.
Arthur, szerencséjére, mégis az első osztályt kezdi pár nap múlva. Na nem Magyarországon, hanem Párizsban, ott minden 2004-ben született ép gyerek erre köteles. Ha a tanárok és a szülők úgy látják megfelelőnek, akkor elvégezheti akár egyszerre az első két osztályt egy év alatt. Az egyetemi oktató szülők nem csináltak vele semmi különöset, járt (átlagos) óvodába, az apja megtanította sakkozni, foglalkoztak vele türelemmel és szeretettel, de semmi zseniképző, korai fejlesztés meg hasonlók. A kétnyelvűsége szülői adottság, talán ez az egyetlen, amire nagyon figyeltek, hogy mindkét nyelvet tudja jól használni.
Arra akarnék kilukadni, hogy kiemelkedően tehetséges gyereket ma sokszor áttaszigálni az iskolarendszeren úgy, hogy megkapja a képességeihez illő fejlesztést ÉS a gyermekévek önfeledtségét is legalább akkora kihívás lehet, mint egy értelmi fogyatékos megfelelő képzése. Sok iskola olyan, mint a viccbéli szovjet borotválógép – az emberek feje nem egyforma! Hát előtte... akkor nem, de utána... A kiemelkedően tehetséges éppolyan rosszul járhat, mint a nagyon gyenge. Ha az „integrációt” és az egyenlő szolgáltatást és követelményrendszert úgy értelmezik, mint sokan, a könnyebb ellenállás irányába mozdulva – tehát a leggyengébbhez, legrosszabb képességűekhez vagy a legkönnyebben teljesíthetőhöz igazodva.
Pár hete említette több hozzászóló, hogy a hajdani szovjet tehetséggondozó rendszer úgy működött, hogy a jó szemű profik végiglátogatták az óvodákat-iskolákat, kiválogatták a tökéletes alkatú, jól sportoló Jelenát vagy a remek matematikai tehetséggel megáldott Szergejt, elvitték a speciális iskolába és edzőkhöz, a család innentől kezdve nem sokat látta a gyereket, de lehetett belőle olimpiai bajnok, tudós vagy világhírű hegedűművész, legalábbis a rendszer mindent megtett, hogy az legyen belőle.
A „tehetséggondozás” vagy a „kiemelkedő képességűek gimnáziuma” egy időben szitokszóvá vált Magyarországon, a „versenyistállóként” emlegetett iskolákat sokan gyereknyomorítónak látták – pedig én is jártam ilyenbe, ha valahol, ott aztán megkapta a gyerek a személyre szabott fejlesztést, a személyre szóló figyelmet, ahol azt figyelték, mit tud, és nem azt, hogy mit nem, a tanárok pedig személyes ügynek tekintették egy-egy jó képességű gyerek sorsát. És ha kellett, hagyták a gyereket „másként” festeni, „másként” énekelni, másféle matematika-feladatokkal foglalkozni, külföldi versenyre utazni. És ha kellett, leszállították az illetőt néha a földre.
Egy tanárnak nagyjából két-három útja van, ha az osztályba bekerül egy vagy több Zsófi, aki már folyékonyan olvas, százas számkörben számol, miközben a többi szótagol és azon töpreng, mennyi öt meg kettő. Ha egyszerűen hagyja Zsófit legyet fogni a falon, amíg a többi a betűket biflázza, akkor a „csodagyerek” egy évvel később hátrébb is tarthat, mint a kortársak, mert elfelejt figyelni és dolgozni (ha nincs belső vagy családi motiváció). Ha csak sztárolja és bemutatókon akar villogni vele, akkor Zsófiból lehet önhitt, beképzelt kis majom, aki úgy gondolja, egy ötödikesnél is jobb (aztán bekerül a híresen erős gimnáziumba, és kopp....ott ül huszonkét Zsófi...). De adhat neki külön nehezebb feladatot, vagy párban dolgoztathatja őket, ahol párja, Zsiga nem pluszból, hanem mínuszból kezdte az első osztályt. A mi tanító nénink az utolsót választotta, abban az osztályban mind az öt-hat „Zsófinak” volt mit dolgoznia, és nem lett belőle se koravén „csodagyerek”, se lusta, beképzelt tanárok réme.
Van aztán a szülő. Aki a közepes tehetségű Lacikát is szupertehetségesnek tartja, nehezítve a szegény pedagógus dolgát, esetleg erőnek erejével nyomná az orvosi vagy számítástechnikai pálya felé a tehetségesen rajzoló Leventét vagy csodásan éneklő Mártát. Pedig ha összefognának, akkor kerekedne ki a teljes kép – akár az is kiderülhet, a jól sportoló Bence nem elég kitartó vagy nem elég motivált a hajnali rendszeres edzésekre, hiába van meg minden adottsága arra, hogy akár leendő olimpiai bajnok legyen.
A szülő sokat tehet a valóban tehetséges gyerek értő, odafigyelő neveléséért – még néha a síron túl is. Egyik osztálytársamat mindenki kiemelkedő képességű, bár kissé nehéz természetű gyereknek ismerte meg kicsiként. “Abban a gyerekszobában minden az okos tanulást szolgálta, az az anya mindent megtett amit lehetett hogy a gyerek kiemelkedően teljesíthessen” – emlékszik harminc év múlva is az elsős tanító néni. Az asszony a fiú hatodikos korában távozott az élők sorából, de a fiú sorsát addig elrendező keze a középiskola végéig kísérte és védte a gyereket, a valóban tehetségekhez értő általános-gimnázium nevelői, és a kiváló osztálytársak személyében is, hogy akkor is bírjon teljesíteni, amikor az idős édesapa otthon a lovak közé dobta a gyeplőt, a srácnak szabad volt pingpongasztalt állítani a nappali közepére, hajnalig fent maradni, cigizni, ha nem akart mosakodni, zoknit cserélni, hát nem kellett neki, a leckét pedig apja aligha nézte meg túl sűrűn. Az egyetemen Gyuri már csak egy Gyuri volt a sok közül, bár ma is megél a tehetségéből, valószínűleg sokkal több is kitelt volna tőle, ha az anyja tovább tudja segíteni. Vagy nagyobb korában a fiú fellázadt volna a mindenre kiterjedő figyelem, tudatosság és terelgetés ellen? Ezt már sohasem tudjuk meg.
