Gyerekkoromban számos jósló vagy tanulságos álmom volt, jók és rosszak is. A legrémesebbeket már mind megfejtettem, a legígéretesebbet azóta sem, de olyan is volt, ami már akkori énemnek is érthető instrukciót, jelentést tartalmazott. A papírmacskás álmom például.
Szétszórt, szórakozott gyerek voltam, aki azonban szerette a növényeket, állatokat, bár a második emeleti gangos lakásban elég korlátozott volt, mit is tarthatnék, nem is szólva arról, gondos gazdájuk lettem volna-e. A helyzetet jól ismerő szüleim először az apró kaktuszokat engedték meg, a BNV-n lehetett vásárolni őket, aztán titokzatos módon mind eltűnt egy idő múlva, egyikre sem emlékszem mikor és hogyan, nyilván elfelejtettem gondozni őket. Nagyon szerettem volna egy macskát is, nyaggattam is érte az ősöket rendesen, általában azzal feleltek, a macska szabad állat, nem illendő a másodikon bezárva kínozni. Egyszer azonban rémes álmom volt: megkaptam az áhított macskát, aztán egyszer csak nem volt a lakásban – mikor is láttam utoljára? Aztán az egyik sarokban anyám-apám mutatott valamit – egy papírból kivágott 2D macskát. „Ez lett belőle, látod” – mondták – „elfelejtetted megetetni, kialmozni, simogatni, foglalkozni vele.” A bűntudattól halálra válva ébredtem, és ez egyszer hálát adtam a sorsnak, hogy nincs is macskám, csak álmodtam az egészet.
A papírmacska azonnal eszembe jutott, mikor az első gyerekemet vártam (akkor már túlvoltam pár macskán, egyik sem döglött éhen mellettem, azóta is kapom a vádakat, hogy nem lehet így agyonajnározni állatot), hogy most aztán igazán rám szakad a felelősség, ezért a kis életért mindenestül én felelek, nélkülem nem eszik, nem alszik, nem lélegzik, nem él egy napot sem, jól vigyázzak, nehogy szórakozottan papírmacskát csináljak belőle (szép szimbólum, ugye? érdekes, hogy még álmomban se rajzoltam magamnak igazi döglött állatot). Ahogy rendes elsőgyerekes anyák szokták, sokszor figyeltem álmában is a lélegzetét (nem bíztam én holmi berregő masinákban), tukmáltam étellel-itallal, vettem a ruhácskát, fejlesztő játékot, könyvet, gyanús jelekre orvosi szakirodalmat böngésztem, nemegyszer hajmeresztő hülyeségekre, néha meg meglepően pontos diagnózisokra jutva. Egyszóval dolgoztam keményen, hogy rajtam aztán ne múljon a kölyök jóléte.
A papírmacskás aggodalmakat és felelősséget árnyalta ugyanakkor életem másik, már felnőttkorban megélt felismerése. Hogy én tulajdonképpen nem védhetem meg semmitől, illetve semmi igazán életbevágótól. Kipárnázhatom körülötte a kiságyat, mégis egyetlen rossz mozdulatába kerül csak, hogy rettentes erővel épp engem fejeljen le amikor odahajolok hozzá. Felszerelhetem a babarácsot a lépcsőre és hordhatom mindenféle fejlesztő foglalkozásra, elvégezhetem az elsősegély-tanfolyamot, de ettől még épp akkora eséllyel lehetek éppen az, akinek az orvos szomorú arccal mondja, hogy asszonyom, a gyerekkori leukémiák nagy részéből ma már akár meg is lehet gyógyulni, mint bárki más, aki nem tesz ennyit a gyerekért. Lehet asztmás a Svábhegy tetején, törheti a lábát a tükörsima aszfalton, születhet vakon, halláskárosultként, felnevelhetem vattában, hogy aztán fiatal félfelnőttként egy betonoszlopon végezze diszkóbaleset áldozataként vagy akár fényes nappal, valaki más hibájából vagy a sajátjából, vagy felszállhat egy ártatlan kirándulóhajóra külföldön, amely sohasem ér ezután partot.
Életvidám, a jég hátán is megélő, családját szerető gondoskodással körülvevő ismerősöm azóta sem érti, miféle pszichés folyamatok indították arra az amúgy egészséges, saját családdal is rendelkező huszonéves fiát, hogy öngyilkos legyen. Ahogy másik barátunk is évekig gyötrődött, mit rontott el a gyereke nevelésében, amíg ki nem mondták az orvosok, a diagnózis borderline-szindróma, a fiú viselkedése nem azért olyan, hogy őket gyötörje, hanem mert ez egy jelenleg nem gyógyítható, maximum elviselhető szinten tartható betegség. Ha a csecsemő ágyánál mondják el ezt neki, akkor se tehetett volna az égvilágon semmit. Ahogyan valószínűleg kedves szerzőm, Libby Purves sem, remek gyereknevelési könyvei egyik hőse, idősebbik gyereke, Nicholas is huszonévei elején lépett ki az életből pszichés betegség miatt. Nincs válasz, miért éppen ő, nincs válasz, mit lehetett volna tenni.
Csipkerózsika meséjének talán ez az egyetlen értelmezhető tanulsága. Hiába dugsz el minden orsót, törsz össze minden rokkát, a Nagy Baj mindig onnét jön, ahonnét a legkevésbé várjuk, és olyan formában, amire még álmunkban se gondolnánk. Ami nem csökkenti persze a felelősségünket, hogy minden lehetségeset megtegyünk, hogy ne álljunk később lelkiismeret-furdalástól csurig a papírmacska fölött. Ez az igazi kettős kötés – aggodalmaskodással ugye nem növelhetjük meg termetünket egy arasszal, de sohasem bocsájtjuk meg magunknak, ha egy egészen kicsit is hibásak vagyunk abban, hogy mi magunk engedjük be a Nagy Bajt az ajtónkon. Még ha tudjuk is, hogy a legtöbbször nem azon az ajtón fog kopogtatni, ahol éppen őrt állunk.
