Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Leírom a dolgokat, úgy, ahogy én láttam őket pénteken, életem első és remélem, utolsó abortuszán.
Nem akarok ítélkezni, vagy kirakatba tett álláspontokat pártfogásba venni. Véleményem persze van, de ezen is kár vitatkozni, mert megváltozni nem fog, és én sem kérdőjelezem meg más szuvenír jogát arra, hogy saját véleménye legyen. A magam részéről ellenzem az abortuszt, vagy talán inkább nagyon szomorúnak tartom, hogy egyre kevesebb is elég ahhoz, hogy erre a döntésre jussanak az érintettek. Kiállok ugyanakkor amellett is, hogy még ha mi nem is tennénk meg, csak nagyon-nagyon szélsőséges esetben (mi pl. vállalnánk egy DS, vagy mozgássérült babát), minden nőnek joga van ahhoz is, hogy ne így gondolkodjon, és egy ilyen döntés meghozataláért megszólni valakit csúnya dolog. Az előrebocsájtott védőbeszéd után leírom a dolgokat, úgy, ahogy én láttam őket pénteken, életem első és remélem, utolsó abortuszán.
Elsőként azt szeretném leszögezni, hogy a férjem természetesen bent volt és nem számítógépes játékot játszott otthon, bár a hajnali várakozástól eltekintve ennek nem volt sok értelme, mert ugyan később bejöhetett volna a kórterembe, de ez egyrészt tapintatlanság lett volna a többiekkel szemben, másrészt a legjobb dolog, ami történhetett velem, az volt, hogy félálomban szunyókáltam szép kényelmesen egész nap. Ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülnénk, semmi értelme nem lenne egész napra bejönnie csak azért, hogy üljön tehetetlenül egész nap a folyósón.
Reggel hétre kellett bemenni, úgy, hogy előző nap éjféltől már nem lehetett sem enni, sem inni.
A találkozóra a kontroll UH miatt (ahol egy másik orvosnak is meg kellett állapítani, hogy a baba már nem él) a gyermekágyas osztály emeletén került sor, ahol csak úgy jöttek-mentek a kismamák. Ez nagyon fájt, és az is, ahogy a kis csoportunkra néztek, de tudtam, hogy ennyivel meg is úszom, mert van egy külön emelet a mindenféle műtétes betegeknek.
Az egyetlen negatívum, amit meg tudok említeni, a bürokrácia. Nyilván erről a kórházi személyzet nem tehetett, ők nagyon kedvesek voltak, kivétel nélkül mindenkivel, de akkor is értelmetlen válaszolni ugyanarra az öt érdemi kérdésre (vércsoport, testsúly, allergia, előző műtétek, betegségek) körülbelül öt-hat alkalommal, úgy, hogy nem egyszer bevitték a számítógépbe is. Hálózat, valami, huszonegyedik század? Szóval más ne kövesse el azt a hibát, hogy nem visz magával tollat.
De igazából, persze nem volt ezzel semmi gond, az egész körülbelül egy órát vett igénybe, én csak azért viseltem nehezen, mert előző nap már elkezdtem görcsölni és vérezni is, ülve pedig sokkal jobban fáj a hasam és persze nem vehettem be gyógyszert az altatás miatt.
Negyed kilenckor vezényszóra: „Hölgyek, utánam!” felmasíroztunk az ötödikre, ahol mutattak egy hatágyas szobát, hogy mindenki válasszon egy ágyat. Addigra már úgy nagyjából felmértük egymást a szemünk sarkából: volt három idősebb hölgy, különféle klimaxszal összefüggő kaparásokra, műtétre várva, és egy gyönyörű, tizennyolc éves formának (később kiderült, hogy egy hete töltötte be a tizenötöt) látszó kislány, akiről csak onnan lehetett tudni, hogy kiskorú, mert mindent az anyukája írt alá helyette.
A következő fél órában további eligazítások, papírkitöltések és aláírások következtek, aztán mindenki kapott egy Xanaxot, és hagytak minket pihenni egy fél órát. Ezzel kapcsolatban az a tanácsom, hogy: ébren maradni lehet, de minek? Én abból kiindulva, hogy egyszerűen képtelen vagyok nappal aludni, olvasgattam, de aztán rájöttem, hogy körülöttem mindenki alszik, és nekem is sikerült kb. két perc alatt elszenderedni, mihelyt letettem a könyvem.
Maga a műtét nagyon emberségesen volt megszervezve. Végig, közben is, magunkon tarthattuk a hálóingünket (nekem ez rengeteget számított: mikor itthon rettegtem, legtöbbször láttam magam kikötözve, meztelenül, ahogy jönnek-mennek körülöttem), és az ágyunkkal együtt toltak át minket a szomszédban lévő műtőbe. Ott megálltak velünk a szék mellett, ami olyan volt, mint egy orvosi szék, a kitolásnál használt kengyellel felszerelve, ugyanakkor oldalt a széttárt karoknak való támasztékokkal, mint egy műtőasztalnál. Felültem rá, és először csak azt a karomat szíjazták le, amibe (csak ott és akkor) bekötötték a branült, közben az orvosom és az altatóorvos is nagyon kedvesen beszélgettek velem, és csak miután benyomták az első adag altatót, és teljesen kómás lettem, szíjazták le a többi végtagom. Aztán mindketten azt mondták, hogy álmodjak szépeket és beadták a második adagot. Ez az egész, onnantól, hogy megérkeztem a műtőbe, körülbelül egy percig tartott.
A helyemen ébresztettek (nem telt el negyed óra sem). Az első dolog, amit megéreztem, hogy nagyon görcsöl a hasam (mint egy erősebb menstruációs görcs), úgyhogy reflexszerűen kértem a fájdalomcsillapítót és egészen megijedtem, mikor a nővér azt mondta, hogy nem adhat, mert délutánra ki kell józanodjak, de feküdjek csak az oldalamra és mire felébredek, már kutya bajom nem lesz. Mondod te!- gondoltam kétségbeesetten, aztán valahol az oldalamra fordulás közben félúton elaludtam, mint a pinty és mire felébredtem egy és negyed óra múlva, tényleg egyáltalán nem fájt már semmi, épp csak kicsit fáradt voltam. A délutánt heverészéssel töltöttem, valami félkábulatban, aztán négykor a megfelelő utasításokkal távozhattam. Fontos tudni, hogy csak akkor engedik el az embert, ha valaki érte jön és viszi!
Összességében, bár ez borzasztóan hangzik, jó élményekkel távoztam. Nagyon féltem egy ismeretlen valamitől, a fájdalomtól, a bánásmódtól, de minden tekintetben pozitívan csalódtam.
Mindenki nagyon-nagyon kedves volt, figyelmes és észrevétlen: már most olyan, mintha meg sem történt volna az egész.
Ami elgondolkodtató az egész „ebből csinálnak olyan nagy ügyet?” dologban, az az, ahogy az a tizenöt éves kislány reagált. Nem mondom, minden tiszteletem az övé, mert nagyon az elején járt még, és ha ilyen hamar ide jutottak a Családsegítős körök lefutása után, akkor legalább volt annyi esze, hogy rögtön szóljon az anyukájának. De ő volt az egyetlen, aki látogatókat fogadott: délután egymás után jöttek be a barátnői, akikkel a legnagyobb egyetértésben viháncolt; a többi leányzó úgy nézett rá, hogy látszott, a gimiben most egy hónapig ő lesz a legeslegmenőbb, mert neki már ilyen is volt. És ez nagyon szomorú. Nem értek egyet azzal, amit két nővér beszélt egymás közt, mikor az ágyneműjét lehúzták, hogy bezzeg régen az ilyen „hobbi-abortuszosokat” nem altatták, csak kábították, és azután azért elgondolkodtak, hogy biztos, hogy ez annyira mókás dolog-e. Nem hiszem, hogy a fájdalom ilyenkor a megoldás. Azt valahol máshol kéne keresni, magam sem tudom, hol.
nyuszómuszó
