A baj már csak ilyen, lecsap néha itt, néha meg máshol, tudom én, milyen, amikor egyetlen éjszaka pár órája alatt eltörik az ember élete, mint egy pohár.
A levél este érkezett. Számítottam rá, sejtettem a tartalmát is, mégis mellbevágott, elszorult a torkom, elszégyelltem magam, hogy merek én meg koncertre indulni éppen családostul?
De hát a baj már csak ilyen, lecsap néha itt, néha meg máshol, tudom én, milyen, amikor egyetlen éjszaka pár órája alatt eltörik az ember élete, mint egy pohár. Akkor nekünk, ma másnak.
Leülünk a stadionban, hamarosan kezd a Ghymes, leszáll a sötétség is, a hirtelen elolvasott levél tárgyilagosan szomorú leírásának betűi táncolnak a szemem előtt közben, óriási fekete árnyékuk nő, a fenyegetően hosszú árnyak mögött lassan, piszkos hullámokban emelkedik a víz, a Hernád, a Tisza, a Sajó, vagy a város szennyvíz-csatornája, lebegnek a holmik, a könyvek, a cipők, a törött gerendákon, cserepeken a kétségbeesés és a tehetetlen düh rémei hintáznak, élükön alighanem maga a Patás. Ha könyvben, filmen látnám, legyintenék, micsoda B kategóriás ostoba horror, hogy a házba másfél méter magasan feljöjjön a szennyvíz, döggel és fekáliával, hogy egyetlen éjszaka alatt lehetett menteni, ami menthető, hogy utána a kimentett holmikból is a ruhát, műanyagot fertőzésveszély miatt kelljen kidobni, hogy kisgyerekkel úgy kell menekülni az ember saját otthonából, mint több száz évvel ezelőtt.
A Józan Ész Boszorkánya, aki valahol bennem lakik, és már sok helyzetben rántott vissza a földre, most sem cselekszik másként. Ami megtörtént, megtörtént, mondja a Józan Ész Boszorkánya, bár nem tudom hogyan, már tíz éve is megismerhető volt a másik megye mintaszerű katasztrófavédelmi terve, pontos tervekkel kitelepítésre, mezőgazdasági értékek, állatállomány védelmére, aztán most, 2010 végén még mindig ott tartunk, hogy két nap alatt tönkremehet minden, birkanyájtól barkácsáruházig. Ide figyelj, mondja a Józan Ész Boszorkánya, emberéletben legalább nem esett kár, aki veszített már el szerettei közül egyet is, az tudja, minden újjáépíthető, minden pótolható, csak az emberélet nem. Hanem aki most itt életben maradt, annak hirtelen rengeteg, nem patetikus hanem praktikus gesztusra lenne szüksége, mit tehet az egyszeri médiamunkás valami jókora csomag összepakolásán túl, figyelj, mit énekel a Ghymes: „kutyák nektek a dolgotok, fel az égre vonyítsatok”. Ehhez tartsd magad, mondja a Józan Ész Boszorkánya, a siratót hagyd a temetésekre, adj az élőknek, amit adni tudsz, szép szavakkal és drámai leírásokkal tele a padlás.
Hát jó. Drága olvasók, száz szónak is egy a vége. Él valahol Felsőzsolcán egy féléves kisfiú, aki fiatal szüleivel együtt olyan ruhákban van most, amit rokonok, barátok és jóakaratú idegenek adtak össze. De a féléves kisfiúk hamar kinövik a ruhákat, az anyjának egyelőre nincs cipője, nincs táskája (bár Vakmacsek már megkérdezte közben, milyen színűt szeretne, mert akkor olyat küld), eláztak mind egy szálig a könyvek, azok a mesekönyvek is, amit ez a baba még végiglapozgatni sem tudott egyszer sem. Nincs babakocsija, elázott a házipatika, az élelmiszerek, a ház a beomlott tetővel együtt lényegében eltűnt a föld színéről, maradt viszont rajta a hitel. Kölcsönszállás, kölcsöntévé, kölcsönruha, ajándék ágynemű és törülköző amijük van jelenleg.
Meg a remény, hogy majd csak lesz valahogyan.
