11. hét
+ 1,5 kg
Nem tudom, honnan gondoltam, hogy ezúttal megúszom a mellnövekedést. Talán onnan, hogy kihúztam a 10. hét végéig a megszokott melltartóimmal? Legutóbb már a harmadik héten előrébb léptem a kosárméret-ábécében.
Vagy talán tudat alatt azt reméltem, hogy a világegyetem megkönyörül rajtam, és nem lesznek még nagyobbak a "lányok", hanem maradnak az elviselhetőség felső határán? Vagy egyszerűen elfeledkeztem a várandósság egyik legészrevehetőbb, legáltalánosabb jeléről, arról, hogy az a női testrész, ami az arcon kívül a legtöbb tekintetet vonzza, és a legfelismerhetőbb, hirtelen új életre kel, megnő, megváltozik és előkészül arra, hogy igazi funkcióját betöltse?
Olyan könnyű elfelejteni, hogy mire is való a női mell. Tisztelet a kivételnek – mint például az amerikai Duggar asszony – az átlag nő életének csak kis töredékét tölti szoptatással. De a melleink mégis velünk vannak a pubertástól a halálig. Mint női ékeink, férfijátékszerek, a kis dombok, amik fenntartják a pánt nélküli estélyit, és sokaknál az alacsony önérzet egyik legfőbb okozói. Mert túl nagyok, túl kicsik, túl lógósak, felemások, túl ilyenek, túl olyanok. Azután a terhesség elején hirtelen elkezdenek üzemelni az ösztrogén és a progeszteron hatására, megnőnek, hihetetlenül érzékenyek lesznek, és emlékeztetnek minket arra, hogy mire is valóak igazándiból, és az a fent felsoroltak között nincsen. A gyerek, azaz az egyetlen rendeltetés szerinti felhasználó, akinek az étele, így az élete is pár hónap múlva a mellektől fog függeni, nem fog a mellméret, vagy a kinézet miatt reklamálni. Valószínűleg.
Azt, hogy az átlag nő tényleg fel-le ugrál-e az örömtől, amikor megnőnek a mellei, majd ti elmesélitek nekem. Mert bár minden terheskönyv és terhesblog azt mondja, hogy ez valami húdejó dolog, és a terhestopok nagy része köldökig ki van vágva, hogy az eddig kisebb mellekkel megelégedni kényszerülő nők országnak-világnak megmutathassák, mit is növesztettek, én biza nem örülök ennek a változásnak, mert eddig is elég nagyok voltak, mindenféle mércével mérve. Egyébként is ironikusnak tartom, hogy az, amit egyesek (én nem) a női szexiség mércéjének tartanak, akkor lesz igazán "szexi" amikor a férfiak többsége csak a kismamát látja a nagy hasú nőben.
Annak ellenére, hogy a média szeretné velünk elhitetni, hogy egy fiatal és egyébként jó alakú nőn minél nagyobbak a mellek, az annál jobb, bizony van egy szint, ami után az egész több gondot okoz, mint örömet. Most nem a lelki aspektusról beszélek, amikor nehéz rávenni embereket, hogy kabát nélkül komolyan vegyenek vagy a szemembe nézzenek. Arról sem, hogy egy olyan csini felső, ami egy B kosaras mellű nőn diszkréten szexi, számomra megengedhetetlen, mert közbotrányt okoz kihívóságával. (Bár amikor egyszer közúti balestet okoztam, az tényleg vicces volt.) Most arról van szó, hogy egyszerűen kényelmetlen és macerás tud lenni a nagy mell.
Nem szoktam filozofálni és bánkódni emiatt, mert hosszú idővel ezelőtt elhatároztam, hogy nem fogom "megcsináltatni" a melleimet, amíg az utolsó gyermekem szoptatását be nem fejeztem. Talán még akkor sem. Ahogy nőttek, úgy fogadtam el kicsit huzakodva, hogy lépkedünk előre kosárméretben, a gimis C-től egészen a szoptatás alatti G-ig. Hitetlenkedve, de megszoktam, hogy minden változás (fogamzásgátló tabletta elkezdése ÉS befejezése, akár 2 kiló hízás, terhesség, szoptatás) következtében nőnek a melleim, és úgy is maradnak. Megállapodtak F kosárnál a szoptatás befejezése után, és elfogadtam, hogy nem fogok pánt nélküli topban közlekedni, kényelmesen kocogni, hason aludni, vagy akár a konyháig elmenni melltartó nélkül mostanában. Vagy az életben. Élveztem az előnyöket, mert azért vannak előnyök is szép számmal...
Az elmúlt pár hétben kicsit feszült arrafelé minden, de a méret maradt. Azután hirtelen, valamikor a múlt hét végén, a kedvenc F kosaras csipkés melltartóm elkezdett csúnyán bevágni, és nyomot is hagyott. Sebaj, volt ott a fiókban 4-5 másik, bővebb, elasztikus fazon. Azután azokból is egyre többet toltam a fiók hátulja felé. Mostanra már csak egy kényelmes és az is határeset.
A G kosarasakat, amiket 2 éve a szoptatás alatt hordtam, nem őriztem meg, mert abban reménykedtem, hogy soha többé nem kell őket viszontlátnom, meg egyébként is mind szoptatós melltartók voltak.
Az ürömbe 2 öröm is vegyül. Az egyik, hogy jó helyen lakom: Európán belül a brit nőknek a legnagyobb mellük. Nagyon sok helyen, a divatláncok nagy részénél, és még a kisebb butikokban is lehet kapni más országokban ritkaságszámba menő méreteket, mint a magyar 75 J vagy akár K. Több neves lánc, mint a Bravissimo, kifejezetten a nagyobb mellű nőkre specializálódik, a Marks and Spencer fehérneműosztálya pedig arról híres, hogy bejelentkezés és várakozás nélkül profi módon lemérik a melleidet, és megtalálják a megfelelő melltartót, 65A-tól 100I-ig. Nem kell külön rendelni, elég az utcáról beesni, és tucatszám vannak nagykosaras, de csinos, nőies fehérneműk. A bővebb szabású F vagy a G méret beszerzésével garantáltan nem lesz problémám. A másik jó hír az időzítés, hiszen most zajlik a karácsony utáni hatalmas kiárusítás, ami nem is jöhetett volna jobbkor. Bár még nem tudom, hogy előre vásároljak-e, amíg ilyen kedvezőek az árak. Egyáltalán milyen melltartó kosár jön a G után? "Neiskérdezd"? "Húbasszus"?
Ezennel megoldódott az a rejtély is, hogy hová vándorolt a felszedett súly: a karácsony alatti kilengések jól láthatóan és előre megjósolható módon a blúzokon robbanó gombokhoz vezettek. A mércének használt kedvenc farmerom továbbra is kényelmesen hordható, pedig a fejlődő gyerek állítólag már kisebb citrom méretű, 5 centis.
Az elmúlt héten sikerült elvegyülnöm az evő, alvó, pihenő és gömbölyödő társadalomban, azt csináltam, amit mindenki más. A lábaimat otthon felrakva, kötelességtudóan csipegettem a töltött káposztát, sült libát és bejglit. Kerültem a bulikat és ivászatokat. Alkoholt inni most egyelőre úgysem szabad, és mivel október eleje óta nem festettem a hajam, biza elég komoly lenövésem van, ami kezd roppantul zavarni. A szakirodalom nem tiltja a hajfestést, de elhatároztam, hogy egyelőre kerülöm a vegyi anyagokat, amennyire tudom. Majd az első trimeszter végét új frizurával ünneplem.
Szenteste a Nagy Hírt is végigtelefonáltuk a rokonoknak, akik természetesen nagyon meglepődtek és köpni-nyelni nem tudtak. Anyáink jó pár másodperc csend után annyit tudtak kinyögni, hogy "jézusom", amit további csend követett. Mintha összebeszéltek volna. A család egyik oldalon sem arról híres, hogy latinos vérmérsékletű örömünneppel köszönti az élet nagy pillanatait, vagy az amerikai filmekből ismerős nagyvigyorú családi csoportos öleléssel. Szerencsére most van egy jó pár hónapjuk a csendben örülésre és a sokk kiheverésére, mielőtt személyesen találkozunk. Ettől függetlenül nagyon boldoggá tettük őket karácsonyra, ez egészen bizonyos. A szemtanúk szerint órákig mosolyogtak maguk elé meredve.
Másutt
