A minap egy játszósarokkal felszerelt önkiszolgálóban kaptunk be pár falatot családilag, a pasimmal és a másfél éves lányunkkal. Amíg ettünk, fél szemmel figyeltem a játszósarok eseményeit: volt ott egy tündéri, csendes, talán kétéves, vagy kicsit fiatalabb kislány, akivel egy kicsit nagyobb, nem kevésbé aranyos kisfiú próbálta felvenni a kapcsolatot. Amikor látta, hogy szelíd eszközökkel nem fog menni a dolog, hirtelen belekapott a kislány arcába, és elkezte szorítani. A kislány egy árva hang nélkül tűrte, majd odament az apja, leszedte a kisfiú kezét a lánya kipirosodott arcáról, és szépen türelmesen elmagyarázta neki, hogy ez nagyon csúnya dolog volt. Ekkor érkezett meg lélekszakadva, az asztalok közti keskeny utakon át furakodva a kisfiú anyja, és őszinte, sűrű bocsánatkérések közepette magyarázta ő is a fiának, hogy ezt nem szabad, és vitte is ki a játszósarokból. Eddig a pontig tehát egy átlagos játszótéri jelentről beszélünk, ahol szerény véleményem szerint minden résztvevő szülő a maximumot hozta ki a helyzetből.
A furcsa csak az volt, hogy ezek után a kislány anyja úgy ültéből még odaszólt a kisfiú amúgy láthatóan máris kellőképp megsemmisült anyjának, és jelentőségteljesen ecsetelni kezdte, hogy milyen szürnyű látványban is volt része az imént. Ráadásul mindehez olyan képet vágott, mintha az övénél pár hónappal idősebb gyerek esetében az már a minimális elvárás lenne, hogy tökéletesen, mintegy felnőttként legyen képes viselkedni társaságban. Ekkor még csak azon gondolkoztam el, hogy vajon mi történik majd, ha egyszer az ő tökéletes gyermeke hozza majd őt kínos helyzetbe. Nem mintha támogatnám a gyerekek közti agresszív viselkedést, de minthogy az anyuka a lehetőségeihez képest mindent megtett és őszintén szarul érezte magát, egyszerűen nem értettem, miért volt erre még szükség. El is meséltem gyorsan a sztorit az asztalhoz éppen visszatérő pasimnak.
Lassan aztán mi is befejeztük az evést, és a saját háziterroristánkat is beengedtük a játszósarokba, aki persze azzal kezdte, hogy mindenkihez odament ölelkezni, és amikor nem járt sikerrel, bevetette a játékelvevős-figyelemfelhívós trükköt. Kezdett is megenyhülni bennem a bezzeganya, mert éppen a kislány anyukája volt a strázsán, és gyorsan megelőzve a problémát (és a kapcsolatteremtést) minden gyereknek a kezébe adott két-két plüssállatot, majd, láthatóan a lányának, akit viszont épp nem érdekelt túlzottan a dolog, odatett egy szorobánt is. Egyetlen magzatom vette is az adást, odaguggolt a szorobán elé, és lelkesen elkezdte magyarázni a kislánynak, hogy egy-kettő, de nem ment vele sokra, így aztán megfogta a kislány kezét is, hogy rátegye a gömbökre és együtt tologassák.
Sajnos azonban az ifjú hölgy továbbra sem reagált, s a lányom most már igazi kihívásként élte meg, hogy megteremtse kettejük között a kommunikáció valamilyen formáját: újra az öleléssel próbálkozott. Ekkor pattantunk fel szinte egyszerre a pasival, mert a kislány inkább előredőlt a közeledés elől, a lányom pedig teljes testével elterült a kis teknősbéka hátán. Leszedtem szépen a kislányról, de a kihívás az kihívás: nem adta fel a "harcot", inkább belecsimpaszkodott a kislány ruhájába is.
Ekkor hangoztt fel a hátam mögött, hogy "Na, itt a másik kis ragadozó!" Felnéztem a pasimra egy "Hallod?" erejéig, és csak utána kaptam fel a lányomat. Mikor leültünk, még hallottam, hogy a csajszi (a kislány anyja) még közli a barátaival: "Szerencse, hogy ilyen jól tűri."
Amikor eljöttünk az étteremből, megérdeklődtem a pasimtól, hogy mit gondol a dologról. Ő büszkén vigyorogva közölte, hogy csak azért nem szólt be a csajnak, mert ha már ragadozókról és áldozatokról beszélünk, örül, hogy az ő lánya a ragadozó, és különben is milyen érdekes, hogy az a kislány 5 perc alatt két gyerekből váltott ki agressziót, kb. ugyanazzal a "módszerrel".
Én viszont elgondolkoztam: A magam részéről cseppet sem éreztem bántónak a "leragadozózást", viszont bennem valahogy eddig sosem merült fel, hogy másfél-kétéves gyerekeket a ragadozó-préda viszonylatban határozzak meg. Még sosem láttam olyat, hogy ekkora gyerekek puszta agresszióból vagy akár hatalomvágból bántsák egymást. A legtöbb esetben csak az történik, ami itt is: az egyik jobban szeretne közeledni, mint a másik; vagy ki akarják próbálni, hogy reagál a másik. Vajon tévedek? Jobban tudnám kezelni a hasonló helyzeteket, ha én is inkább ragadozókat és zsákmányt látnék a kis játszótéri kétlábúakban?
Azon viszont igazán meglepődtem, hogy a kislány anyja szerint "szerencse, hogy ilyen jól tűri". Ha csak a saját esetünk lett volna, még talán igazat is adtam volna neki, mert a lányom végülis csak a kiscsaj ruhájába kapaszkodott bele. De a kisfiú rendesen pirosra markolta az arcát, és a kislány nemhogy nem próbálta megvédeni magát valahogy, de még csak el se sírta magát. Ha mindezek után még azt is hallja a szüleitől, hogy "szerencse", hogy így viselkedik, vajon nem azt fogja megtanulni, hogy az a jó, ha meg sem próbálja megvédeni magát?
Tessina
