Percek óta támasztom az ajtófélfát, és merengek. Nekem ne mondja senki, hogy a fiúk azért játszanak kisautóval, mert erre nevelik őket a szülők, vagy mert ezt várja el a tőlük a társadalom. Nem hiszem el. Mégis valami genetikai dolog lesz ez, vagy valami felülről irányított sorsszerűség, hogy azokon a kisbabákon, akik történetesen kisfiúnak születtek, előbb-utóbb kitör a kerékéhség.
Ezt legfrappánsabban maga az egyik delikvens, Lackó fogalmazta meg pár évvel ezelőtt, mikor egyszer csak odaállt elém, és ugyan beszélni még alig tudott, de azért szép értelmesen a következő mondatot kanyarította ki magából mindenféle bevezetés nélkül:
– Mami, a kerék, az a legfontosabb!
És tényleg, ebben lehet valami, mert Lackó, ha éppen nem eszik, vagy nem alszik, akkor autózik. Legóból garázst épít, előveszi a parkolóházat, felvonultat körülbelül harminc járgányt, és szerepjátékokat játszik velük. Az autók tehát beszélgetnek, versenyeznek, vannak köztük kisfiú meg kislány autók, papi-mami autók, sőt, ha már igazán nagyszabású a cselekmény, akkor egy-egy nagyobb darab nagypapa autó is megjelenik, és rendet csinál, vagy megvédi a kisautókat.
Szóval valami ilyesmi zajlik most is a nagyszobában, kiegészítve egy Ferrari meg egy Lamborghini versenyével, amit a rendezett sorokba állított többi autó mellett Palkó is megbabonázva figyel. Igen, az a Palkó, aki ha kettesben vagyunk itthon – nem egy kötőhártya-gyulladással hazaküldött bátyóval megspékelve –, többnyire a hátán fekve játszik a felette csüngő játékokkal, most hason fekve tapad a járóka rácsaihoz, és izgatottan csurgatva a nyálát, mohó szemmel figyeli, ahogy az autók ide-oda gurulnak, sorban állnak, versenyeznek. Ha tehetné, szerintem valahogy keresztülfolyna a rácsokon, hogy az autók közelébe kerüljön, és egy kicsit a szájába tömhesse, vagy legalább megnyalogathassa, szóval a maga módján megcsodálja őket.
Én meg csak nézem, nézem ezt a férfias idillt, és magamban nyugtázom, hogy hát igen, eljött az idő. Palkóban is aktiválódott a kerekes gén, az autós vírus, és hamarosan én is beállhatok a környező építkezéseken tébláboló mamák sorába, akik ugyanúgy, mint én, hamar megtanulják, hogy a játszótér, az semmi egy feltúrt földdarabhoz képest, ahol markolók, dömperek és esetleg, ha hatalmas mázlink van, akkor még daru vagy – Mami! Odanézz!! – egy böhöm nagy betonkeverő is látható. Azt már mondanom sem kell, hogy a kukásautó miatt persze majd hajnalban kelünk, de ezzel nekem anno már Lackó sem mondott semmi újat, tekintve, hogy ezt már évtizedek óta tudom az öcsémtől, mint ahogyan azt is, hogy a buszon meg a villamoson a vezetőfülkéhez tapadva lehet csak utazni, és nincs szebb látvány az ablakból nézhető forgalomnál.
Lelki szemeimmel már látom, ahogy órákig ácsorgunk a közeli pályaudvaron, elemezve a mozdonyokat, néma csöndbe merevedve egy-egy szerelvény befutásakor, és hazafelé menet az autómárkákat memorizáljuk. Ez utóbbival már nem leszek zavarban, Lackónál alaposan kiokosodtam, bár a “Mami, és mennyivel megy ez a Honda?” meg a “Hány hengeres?” kérdésekre továbbra is csak tippelni fogok.
Persze azért ne gondolja senki, hogy semmi mást nem csinálok itt, csak éppen azt, amit a második mondatomban nem hittem el. Nem leszek csalódott, ha Palkó egyszer csak babázni kezd, sőt, ha kéri, előkotrom neki Szervácot is, Lackó régi babáját, ami annak idején nagyon kellett Lackónak, persze csak kábé egy hétig. Kölcsön kérjük Mici edénykéit (amit szintén Lackó kapott eredetileg), főzőcskézünk együtt, tortát sütünk homokból, ha arra vágyik, és nem fogom belökni fociedzésre, ha nem fűlik hozzá a foga.
Egy dolgot szeretnék elkerülni csupán. Ne akarjon balett órára járni. És nemcsak azért, mert erre aztán tényleg a fejéhez kapna az apja. Hanem mert ezt az egyet Mici magának stoppolta le, neki tartom fenn. Meg egy kicsit magamnak. Hiszen ezért várjuk a hétfő délutánokat mindketten. Hogy Mici egy kicsit tündérkirálynőnek, én pedig lányos anyukának érezhessem magam, és az óra után rózsaszín beszélgetéseket folytassunk egy szelet ischler meg egy kakaós csiga fölött, húzzuk az időt, és nagyokat kuncogjunk kettesben azon, hogy mit csinálhatnak a fiúk otthon, egyedül.
És közben reménykedem, hogy ez tíz év múlva, balett óra nélkül is így lesz.
Panzej
