Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Apró, párszáz forintos kütyük, piciségek vándorolnak a gyerekek zsebébe naponta. Egyesével elszórt vagyon. Hogyan alakíthatunk ki normális értékítéletet a gyerekben?
Az ember mindig utólag okos, így én is, kezemben egy bögre instant levessel mérlegelem az elmúlt nyár eseményeinek súlyát. Mielőtt azonban töredelmes vallomást tennék arról, hogy mennyire gyarló szülő vagyok, elmondom, hogy mi is történt, hogy csúsztunk el testületileg a játékvásárlás témáján, mint egy ottfelejtett banánhéjon.
Névnapra készültünk, a nagyobbik gyereknek néztünk a játékboltban valami apróságot, amikor a fiam szomorú szemét nézve úgy ítéltem meg a dolgokat, hogy szegény, sanyarú sorsú kicsinek is kéne venni valami egészen apró, jelképes valamit. Ilyenkor, mert persze nem ez az első eset, naná, hogy rendszeresen le tud húzni a büdös kölke „piciségre”, árban határozom meg a lélektani küszöböt, ami ötszáz forint – s már ahogy kimondom, érzem, hogy hülye vagyok, hát mennyi is ez az 500 forint? Egy tankönyv. Másfél kenyér, fél kiló hús, majdnem két kilométer útnyi benzin, nem egészen két buszjegy, de nekem, hülye anyának egy piciség.
Szóval álltam a boltban, a gyerek levegőt sem mert venni, nehogy meggondoljam magam, s a boltos srác enyhén oldalra fordított „itt nézd, a mamád innen szokta megengedni a válogatást”. Királyság, ’ócsó’ kisautók, ez jó lesz, kihúzzuk a névnap okozta gyötrelmek szemfogát, de az eladó továbbra is segítőkész akart maradni. „Ezek szoktak tetszeni neki”, mutatott néhány kiskocsi felé, majd találomra kivettem egyet és egyeztettem a gyerekkel. Én fizettem, gyerek örült, két perces boldogság. „Várjatok, kinyitom, mert a mamádnak nincs otthon hozzá csavarhúzója!”, szólt az eladó srác, s nálam ennél a pontnál elszakadt valami.
A közértekben, bevásárlóközpontokban, vásárokon, benzinkutakon, útszélén, bokor tövében vásárolt „piciségek” lassan elárasztják az életünket. Mit számít egy párszáz forintos kütyü, egy egyszer eldobható papír-izé, amikor egyperces örömök és apránként elszórt vagyonok folynak ki a kezünkből és kerülnek a tulajdonunkba. R.E. szerint nem ezen múlik a jó nevelés, ezt közvetlenül azután mondta, amikor elküldtem a boltba vajért, s helyette egy kisbicskával és egy papírsárkánnyal tértek haza.
Bólogattam rá nagyokat, hogy persze, nem ezen múlik, de majd ha az érettségire nem lesz más jó a gyereknek, csakis egy autó, meg egy kisebb toronyóra, akkor majd hozzá küldöm, sírjon ő a fia fölött, hogy így, meg úgy, de elrontottuk, eltoltuk az értékítéletét.
Pedig ketten ülünk az apjával a maszlagban, a nagyszülőket igazán nem számolhatom bele, úgy kényeztetik a gyerekeket, ahogy akarják, szóval csak saját magunkkal foghatunk kezet. Mert hiába tudjuk, hogy olyan világban élünk, ahol a pénz motivál, dominál, értékkel bír, meghatároz és boldoggá tesz, korrekt és következetes neveléssel talán normális értékítéletet táplálhatnánk a gyerekeinkbe. A piciséggel ugyanis, hiába csak borsónyi, vagy éppen egy buszjegy árába kerülő izé, rendszeres engedékenységünkkel könnyen odáig juthat a gyerek, hogy az örömszerzés a birtoklás lesz, hogy valamit kap. Most egyvalamit, holnap egy nagyobb valamit, holnapután pedig egy elképzelhetetlen nagy valamit. Mert már csak egyre nagyobb, túllicitáltabb dolog tudja elkenni a szájáról a búbánatot. Lelki szemeink előtt pedig rögtön látjuk azt a sok elkényeztetett, túlkompenzált úrigyereket, akik jó dolgukban nem csinálnak mást, mint narkóznak, mert már tényleg nincs semmi, ami megütné az ingerküszöbüket. Még ha nincs is úrigyerekünk.
Mi a jó megoldás? A középút a „semmit nem veszek a gyereknek, csak ha nagy ünnep van”, vagy „apró bolondságok biztosan ártalmatlanok” között? Aggódhatnak azok a szülők is, akik úgy érzik, hogy sikerült a gyerekük értelmére hatni több év nevelés és jó irányba terelés hatására, kvázi kialakult az értékítéletük?
Hogyan tanítsuk meg a gyereknek okosan, hogy hogyan kell sóvárogni, nem megkapni valamit, s hogyan ne essünk abba a csapdába, hogy az utolsó fillérünk árán is megvesszük a vágyott „valamit”, hiszen ezért élünk? Zárassuk be a játékgyárakat? Égessük máglyán a gumicukrot, TicTac-ot, 100 forintos Micimackó-kütyüket? Vagy bízzunk a gyerekben, hiszen nem egyéb ez, mint vihar a kanál vízben?
