Fut, robog a piros kocsi a kórház felé, benne két izgatott, leendő szülővel és egy még üres hordozóval a hátsó ülésen. Ma van június 5, a programcsászárom napja. Ezt is megértük. Már lassan 3 éve várunk erre a kisbabára, aki épp akkor jött, mikor már nem számítottunk rá.
Cserébe renitens maradt abban a kérdésben is, hogy miként akar megszületni. Dúlából, kádból és természetes szülésből ő nem kért, minek forduljon be Batman-pózba, ha keresztbe farosan is lehet sziesztázni? Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Tehát: császár. Én még nem izgulok, de a férjem, az én logikus, precíz, GPS-koordinált férjem úgy vezet, mint Stevie Wonder. Császár előtt a kórházat kell még élve megközelíteni, azért sasolok és navigálok. Megértem, életének két legfontosabb szereplője kerül ma kés alá, de mégis átvenném a kormányt, ha nem tengődnék már 12 órája étlen-szomjan. Ma szerepet cserélünk, én vagyok az értelem és ő az érzelem.
Leparkolunk a kórháznál, fel a lifttel a negyedikre tömött sporttáskával, regisztráció, biztosítási kérdések tárgyalása. Mindezzel negyed óra alatt végzünk, aztán kiülünk két öblös fotelba, és várunk a nővérkére. Párom a kezemet szorongatja, szemével kérdi: készen vagy? Készen erre...ez vicc.
Megkapom hamarosan a hátulkötős köpenyt, csúszásgátló zoknit, életjeleim jók, pulzusom szapora, de a hasamra kötött szerkentyű szerint a baba teljesen nyugodt, szíve egyenletesen ver.
Egy huszonéves szőke lányka ciklámen körmökkel közelít felém tűvel, hogy ő most beadná az infúziót. Mi? Hisz most végezte a nővérképzőt, tapasztalatlan, hozzanak mást! Félelmem alaptalan, szúnyogcsípést sem érzek. Majd a másik nővér elmondja a kórház szabályzatát, óva int, hogy csak arra jogosult személynek adjam oda a bébit. Közben a férjem kap egy köpenyt, papucsot, beöltözik és rajta nevetek (tiszta X-aktás fizimiska), őt nyugtatom. Figyelemelterelésnek sem utolsó.
Már csak egy óra van a hátra, s megjelenik a rettegett anesztes. Magas, jóképű, mély és hipnotikus hangja van. Elmagyarázza, mi fog következni. Kérdésemre, hogy mi lesz, ha bemozdulok, kapok egy “ugyan már” mosolyt. Majd szétválik a családi egység, férjem külön szobában várja meg a felkészítésemet. A nővérke határozottan húzza előre a vállamat, az anesztes sármőr kommentája, mi következik. Hideg krém, hideg érzéstelenítő, még több hideg krém. A csigolyáimat tapogatja, apró szúrást érzek. Fordítanak a hátamra. Mi, hogy már benn is van a spinális? El sem hiszem, hisz nem fájt! Az utókornak, akik szintén tűfóbiásak, továbbadom a titkot: ne nézzétek meg, mekkora a tű.
Közben a doktornőm is megérkezik, átölel. Hatalmas barna szemeibe kapaszkodok. Timeout, mondják a háttérben, majd a nevem és a műtét megnevezése következik. Férjem bejöhet, fejemnél ül. Még félek, mert érzek mindent, próbaszerűen szurkálnak, de jön a jótékony melegség és a felismerés, hogy a terhesség kezdete óta most először fekszem kényelmesen háton. Homlokomat a férjem és az anesztes simogatják felváltva. Kérdésemre, hogy mikor lesz baba, az anesztes hosszan lehunyja szemét: nemsokára.
Innentől kezdve minden hi-tech, profi és kiszámított. Összehangolt csapat dolgozik az én kis csodámért, én meg oldalra kinyújtott kezekkel, az Ezerwattos Napba bámulva várom a megváltást. Dől velem az asztal jobbra, mert a baba még bújna, végül a lábainál fogva emelik ki délután 12:38-kor, 3145 grammosan és 51 centivel született. „Gyönyörű kislány, micsoda szempillák!“ – hallom lánykám életének első bókjait. Komplett NICU-team várja érkezését, s veszik kezelésbe, leszívják a váladékokat, ellenőrzik az életfunkciókat. Végre felsír, férjemnek felmutatják, s pityereg ő is. A fényképezőről meg is feledkezik, nincs mérleges és magzatmázas képünk. De most már mutassák nekem is iziben, hol van hát? Férjem megkapja a kis csomagot és végre köszönthetem a nagy, fekete tüsihajú, meglepően fehér bőrű gyermeket, akit aztán további vizsgálatokra elvisznek. Most már nem is olyan rossz a tudat, hogy elviszik, egészséges, 9-es APGART kap az első 5 perc után, férjem megy vele a csecsemőosztályra, én meg összetoldozva lábadozni.
A felgyógyulás azonban húzós, az első nap azt hiszem, soha nem fogok tudni egyenes gerinccel járni. De minden nap jobb lesz, laktációs nővérkéknek köszönhetően a tejszívó vámpírtanfolyamot jelessel végzi picinke cinkém. Az 5. napon már embernek érzem magam, fáj és lüktet a seb, de már nem éles, piercingelt acélkampókat juttat eszembe. Levágják hát a baba lábára tett nyomkövetőt, kapok egy ajándék pelenkázótáskát minden földi jóval, berakjuk az ordító kisdedet a hordozóba s irány az otthonunk.
Fut, robog a piros kocsi hazafelé, immár családot szállít; velünk van egy kislány, akinek haja fekete, mint az ében, bőre hófehér, ajka meggypiros. Jót tettük, hogy hittünk a tündérmesében.
cantaloupe
