Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A szobatisztaságra szoktatásnál igen apró hibákkal is komoly zavarokat okozhatunk.
Mióta Freud bevezetett minket az én, a felettes- és az ösztön-én világába, azóta tudjuk, hogy a gyerek első éveiben egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan alakulnak a dolgok. A nők tisztában vannak azzal is, hogy a gyerek nemcsak szopik, hanem orálisan kielégül, a szobatisztaság pedig nem csak egy megugrandó ügy, hanem a pszichoszexuális fejlődés anális szakasza, amit a fallikus szakasz követ majd.
Feltehetjük magunknak azt a kérdést is (vagy a Csernusnak), hogy hogyan válik majd szorongás- és frusztrációmentes felnőtté az a szegény kölyök, akinek most csak kakiügyei vannak, később pedig ebből majd mindenféle más is kialakul: például zsugori és rendmániás lesz. Mert szegény análisan fixálódik éppen, ami a szakértők szerint nem jó, pedig mi csak annyit szeretnénk, hogy ne a gatyába rottyantson be. De kezdjük az elején, piszkáljuk meg kicsit ezt a kaki-pisi ügyet!
Azt mindannyian tudjuk, hogy a szobatisztaságra szoktatás nem könnyű időszak, s számtalan dolgon elcsúszhat az ügy, ráadásul igen apró hibákkal is komoly zavarokat okozhatunk. A pelenka nélküli időt éppen ezért sokan tudományos ismeretekkel közelítik meg, hogy biztosra menjenek, mert hát fontos, ha másért nem, hogy felvegyék az oviba.
Sigmund Freud pszichoanalitikus elmélete szerint a gyerek folyamatosan érésben és fejlődésben lévő szervezet, ez az érés és fejlődés pedig a belső és a külső környezet függvényében zajlik. Néhány reakció, vagy alkalmazkodási mód pedig rögzülhet, azaz fixálódhat, ami később a felnőtt viselkedést és személyiséget határozza majd meg. Magyarul, ha Pityut leüvöltjük, mert megint bekakált, pedig előbb ültettük direkt a bilire, később szorulásos felnőtt lesz belőle. A pszichoszexuális fejlődés első szakasza az orális szakasz, ahol a gyerek fő örömforrása a táplálkozás lesz, s a kapcsolatát a külvilággal orálisan éli meg (szopik, cumizik, nyalogat, rágcsál). A szobatisztaság időszaka, az anális szakasz, amikor 1,5 éves kortól körülbelül hároméves korig a pisi és a kaki visszatartása és szabályozása lesz a legnagyobb örömforrás.
Ekkor találkozik a gyerek ugyanis először azzal az érzéssel, hogy irányítani tudja és akarja a szervezetét, s ekkor áll szemben először azzal a problémával, hogy meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak. Az anális szakaszban a széklet és vizelet visszatartáshoz kapcsolódik a legtöbb öröme és kudarca a gyereknek, s az érés különböző zavarai más és más problémákat okozhatnak a későbbiekben. Az ürítéssel tanuljuk meg ugyanis a dolgok elengedését, s ha ez nem megy, nemcsak a pisihez és a kakihoz fogunk ragaszkodni, hanem rengeteg olyan dologhoz, amiről később nem is gondolnánk, hogy a pelenkánkhoz volt köze. Aki tehát nehezen válik meg a porfogóitól, a barátjától, vagy az SMS-itől, nem is gondolja, de lehet, hogy a „bilizavarai” miatt gyűjtöget.
A merev szobatisztaságra nevelés tehát anális fixációt okozhat, így amikor a gyereket erőszakosan akarjuk a bilire szoktatni, nagyobb bajt is okozhatunk vele, mint egy egyszerű nevelési baki. Azok a gyerekek, akik nem szeretik látni, hogy a bilit kiürítik, mert a végtermékhez ragaszkodnak, később ragaszkodó személyiséggé válhatnak, nemcsak emberekhez, hanem mindenhez. A pszichoanalízis szerint az anális személyiség erősen kényszeres beállítottságú, rendmániás és zsugori felnőttként jellemezhető, aki székrekedéssel küzd. A szakirodalom olyan eseteket is említ, amikor az anális fixáció következtében a legkisebb stresszre is hasmenéssel reagál, például az „el nem engedő anya” gyereke (csak legyen a problémán hamar túl).
Az anális szakaszban megélt dolgok vezethetnek számos rögzült székelési szokáshoz, mely a különböző kiskori rituálékhoz (mindig ugyanakkor tesszük a gyereket a bilire) kapcsolódhatnak, s felnőtt korban átléphetetlen szokássá mélyülnek (csak otthon képes vécére menni valaki, csak reggel tud kakilni, stb.).
A túlzott anyai szigor a szobatisztaság előforduló balesetek miatt nem hogy előre vinné az ügyet, hosszan tartó székrekedéshez is vezethet. Ilyenkor fordulhat elő, hogy a gyerek szorongása következtében inkább napokig nem kakil, vagy csak akkor hajlandó, ha visszaadjuk rá a pelenkát.
Láthatjuk tehát, hogy a szobatisztaságot nem lehet erőltetni, mert hosszú távú következményei lehetnek, ha nem várjuk meg, amíg a gyerek saját maga érik meg a kaka és a pisi irányítására. S ha nem is válunk a pszichoanalízis elvakult követőivé, igazán megfontolhatunk néhány szimpatikus gondolatot, s nem árt, ha hagyjuk, hogy a dolgok a saját tempójukban haladjanak, vagyis inkább folyjanak.
Forrás: Általános pszichológia: A gyermekpszichológia alapjai, neveléslélektani alapismeretek
