Karrier vagy gyerek? Karrier és gyerek? Előbb a gyerek, aztán a karrier? Esetleg éppen fordítva? Mindenkinek megvan a kérdésre a saját válasza, részben szabad döntés alapján, részben a körülmények adta kényszer nyomására - utóbbi esetben nemegyszer némi utólagos ideológiával megtámogatva. Talán nem is gondolunk rá, hogy az útiterv már az elején megszabhatja a későbbieket, és az elsőként választott vonattal kell utaznunk a végállomásig akkor is, ha szívünk szerint időközben már inkább átszállnánk egy másik irányba tartó szerelvényre.
A Current Anthropology című lapban olvastam nemrégiben egy érdekes cikket arról, hogy akár a testalkat és a zsírszövet eloszlása alapján is következtethetünk arra, ki milyen sikerre számíthat a szakmai és a családi életben. Régebben észrevették már, hogy a gyors szakmai karriert befutó, sikerorientált, terhelés- és stressztűrő nők körében többen vannak a nagy derék/csípő hányadossal (>0,7) jellemezhető nők. A jelenség hátterében a kortizol és férfi hormonok (androgének) magasabb szintje áll. Nem újdonság az sem, hogy ezek termelődése a stresszhatással áll összefüggésben, így például a nagy követelményeket támasztó, eredményorientált munkahelyek női alkalmazottjai körében is megemelkedik a kortizol és a férfi hormonok szintje. Ennek szemmel is jól látható jele a hasi zsírszövet jellegzetes átrendeződése, melynek eredményeként a nőiesen dömbölyded csípő helyét a derékkörfogathoz képest keskeny (azaz inkább „férfias") csípő veszi át. Szemmel nem látható, de az éles munkaerőpiaci versenyben remekül kamatoztatható következmény, hogy olyan tulajdonságok (határozottság, gyors döntésképesség, agresszivitás, versenyszellem) jelentkeznek, melyek tovább segítik a minél gyorsabb karrierre vágyó nők útját.
Ezzel szemben a kis derék/csípő aránnyal jellemezhető (vagyis a derékkörfogathoz képest nőiesen telt csípővel) rendelkező nők szervezetében a női hormon, az ösztrogén dominál, akik - kevesebb kortizol és férfi hormon birtokában - kevésbé képesek megfelelni a munkahelyi stressz okozta elvárásoknak, ily módon kevésbé számíthatnak szélsebesen felfelé ívelő karrierre. A természet azonban igazságos (vagy sem?), és ahol az egyik oldalon elvesz valamit, ott a másik oldalon kárpótol érte. Az ilyen testalkat (és a mögötte álló hormonhatás) nem kedvez ugyan a gyors szakmai előrejutásnak, a fogamzóképességnek viszont kifejezetten jó tesz, hiszen a teherbeesési esélyeket közel háromszorosára emeli az androgén típusú nőkhöz képest. További bónusz a természettől, hogy kis derék/csípő hányados (és ennek megfelelően erős ösztrogénhatás) mellett kevésbé kell számítani bizonyos idült betegségek (például cukorbetegség, szív- és érrendszeri megbetegedések) előfordulására, mint a nagy munkahelyi elvárások keltette stressz hatására kialakuló androgéntöbblet jelenlétében.
Így aztán a stresszes munkahelyen eltöltött idő során androgéntúlsúlyra szert tett nők könnyen családalapítási álmaik szertefoszlásával fizethetnek a szakmai sikerekért, hiszen a munkahelyi vagy egyéb stressz hatására bővebben termelődő férfi hormonok nagyban rontják a teherbeesési esélyeket. Ily módon könnyen előfordulhat, hogy több-kevesebb, munkahelyi sikerekkel és előrelépéssel eltöltött év után már akkor sem - vagy csak nehezen - érkezik meg a várva-várt gyerek, ha közben a fontossági sorrend átértékelődött, és a munkahelyi előléptetés helyét most már szoptatás és büfiztetés venné át annak a nőnek a legfőbb életcéljai között, aki addig sok feszültséggel járó, kemény munka árán egyre feljebb jutott a szamárlétrán.
